Boldog ébredés, amikor hosszú kínok után az ember arra eszmél, hogy nem fáj semmi. Biztosan sokan ismerik a mondást: "60 fölött ha arra ébred az ember, hogy nem fáj semmi, az azt jelenti, hogy meghalt." Közelében sem járok a 60-nak, de amúgy is a sok gyógyszer tette, hogy nem éreztem semmit. Békés, nyugodt fáradtságot éreztem csupán, és megnyugvást, hogy megoldódott minden. Még az sem billentett ki lelki egyensúlyomból, hogy a kórterem félhomályában a kedves nővérke szép lassan tájékoztatott az állapotom részleteiről: 1. Az intenzíven fekszem. 2. Sok vért vesztettem ezért kapok pótlást és plazmát is. 3. Kiműtötték a bal petefészkemet. 4. 15-20 cm-es vágás van a hasamon. Mondhatott bármit, tudomásul vettem, de semmi sem zavarhatta meg a továbbiakban az éjszakám nyugalmát.
Csak reggel kezdtem el agyalni dolgokon. Egy petefészekkel kevesebb. Hogy is van ez? Akinek ki kell műteni a méhét annak a hormonháztartása felborul, elhízik, szőrösödik... Rám is ez vár? Fel is tettem indjárt a bennem mocorgó kérdéseket a főorvos úrnak a reggeli viziten, aki mosolyogva nyugtatott meg: a petefészek is páros szerv, és mint olyan, egymagában is tökéletesen képes működni. Arról persze még semmit nem lehetett tudni, hogy az embrióink hogyan viselték ezt a sok megpróbáltatást. Volt vérvétel, de ugye ilyenkor még nem várható a béta hcg szintjének emelkedése. Marad a várakozás, reménykedés.
A reggeli látogatás ideje is eljött hamarosan. Jó volt látni K. és szüleim mosolygós, aggódó arcát. Meg is hatott, hogy mind igyekeztek mindjárt meglátogatni és ennyire érdekli őket az állapotom. Hamarosan ki is derült, hogy miért voltak mindannyian annyira megilletődve és mit is keresek tulajdonképpen az intenzíven. Én csupán annyit éreztem, hogy fáradt vagyok, hiszen komoly műtéten estem át, ezen kívül csak a babák foglalkoztattak. Meg is kérdeztem mindjárt a következő viziten a doktornőtől, hogy akkor szedhetem-e tovább a terhességet támogató hormon készítményeket, amiket a beültetés után kaptam. A válasz meglepő volt, főleg, hogy korábban a főorvos úr nem is utalt helyzetem komolyságára. Ez a doktornő viszont röviden és határozottan közölte, hogy az előző este majdnem elvéreztem a szemük láttára a műtőasztalon, de nem is szeret visszagondolni rá. Szóval örüljek, hogy egyáltalán élek és most ne is foglalkozzak ilyen dolgokkal.
(Csak erős idegzetűeknek! Fényt derített hát a műtét arra, hogy mi is történt bennem: Feltehetően a stimuláló gyógyszerek hatására megcsavarodott a bal petefészkem, amibe így a vér még be tudott jutni, ki viszont már nem. Ennek eredményeként, egyre nagyobb méretűre duzzadt, majd egyszerűen felrobbant és kiengedte magából a vért a hasüregbe. A műtét alatt eltávolították a közel fél kg-osra "hízott" petefészkemet és igyekeztek még időben pótolni azt a körülbelül 2,5 l vért, amit elvesztettem. Jól emlékszem, hogy annak idején a lombikos tájékoztatón elhangzott, hogy eddig Magyarországon 1 nő halt bele a lombik szövődményeibe. Hát majdnem én lettem a második...)
Örüljek, hogy élek? De hát persze, hogy élek. Fájdalmaim voltak, megjártam a poklok poklát, vizsgálgattak, aztán elaltattak és mikor felébredtem, már nem fájt semmi. Majdnem meghaltam? Ugyan mikor? Hiába a tények, én nem éltem át mindezt, minderről csak utólag tájékoztattak, amikor már nem volt releváns, hiszen túléltem, nemde? Irreális elvárás volt részéről, hogy olyan dolognak örüljek, ami természetes volt számomra – élek – és ne foglalkozzak azzal, amiért 4 éve küzdönk keményen: hogy gyermekünk lehessen. Volt hát egy pár kemény meccsem az orvosokkal, hogy hajlandóak legyenek komolyan venni és eldönteni végre, hogy akkor szedhetem-e továbbra is a gyógyszereket vagy sem. Még a meddőségis dokimnak is oda kellett hatnia, hogy engedélyezzék. Morogtak is rá eleget nekem, hogy ennyire nem hatja meg, hogy majdnem meghaltam. De hát ő volt a MEDDŐSÉGIS dokim, ez volt a dolga. Amúgy se mondhatja senki, hogy nem hatotta meg a dolog, hiszen rengeteget érdeklődött felőlem telefonon, és mihelyt lehetett, személyesen meglátogatott, miután lekerültem az intenzívről. Még akkor is biztatott minket, amikor a kórházban már kijelentették, hogy nincs hcg emelkedés, szóval lemondhatok a babákról, így amikor végre hazakerültem, akkor még teszteltünk egyet, de sajnos a megpróbáltatást az embrióink már nem élték túl.
