Tudtuk, hogy nehéz lesz kivárni azt az egy hónapot, ami elválaszott minket attől, hogy a fagyasztásból felengedett embriónkat beültessék végre a pocakomba, ezért igyekeztünk elfoglalni magunkat és sok programot szerveztünk. Néhányat azonban le kellett mondanunk, ugyanis február második hétvégéjén nagyon elkezdett fájni a hasam. Eleinte bélproblémára tippeltünk, de ezt leszámítva elég tanácstalanok voltunk. Egyre erősödött a fájdalom, végül már a könnyeimmel küszködtem és remegtem a kimerültségtől, ezért úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a helyi ügyeletre. Ott szintén tanácstalanok voltak, majd amikor elmondtuk, hogy lombik programban vettünk részt, akkor feltételezték, hogy annak a mellékhatása okozza a problémát. A még mindig megnagyobbodott petefészkem és az aktív béltevékenység nehezen jöttek ki egymással. Egy nospa injekciótol aztán hamar elmúlt minden bajom és felszabadultan mentünk haza.
A nagy izgalmaktól és fájdalmaktól rendesen elfáradtam, ezért otthon lepihentem. Azonban hamarosan ismét jelentkeztek a kezdeti tünetek. Ekkor már nem bíztunk semmit a véletlenre, gyorsan bevettem a következő adag görcsoldót, megvártuk, amíg hatni kezdett, majd elindultunk autóval a meddőségi centrum ügyeletére. Reméltük, hogy ott hamarosan találnak valami tartós megoldást, hiszen a naponta 3 alkalommal fogyasztható gyógyszerem első adagja csak 1 órán keresztül hatott... Szerencsére egész hamar kerítettek egy orvos, aki megvizsgált ultrahanggal. Mivel mindent rendben talált és addigra a fájdalmam is alábbhagyott, csak azt tudta felajánlani, hogy feküdjek be 3 napra megfigyelésre vagy menjünk haza. Ez utóbbit választottuk. Miután kellően megnyugtatott, hogy minden rendben, nem sok kedvem volt kórházban tölteni az éjszakát.
Természetesen izgultunk, hogy visszatér a görcsös fájdalom, de végül a dokinak és nekünk lett igazunk. A panaszok többet nem jelentkeztek! Bő egy évnek kellett eltelnie, mire megtudtuk, hogy mi okozhatta ezeket a tüneteket, de nem akarok ennyire előre szaladni.
A történtek után nem sokkal volt esedékes visszamenni kontrollra, ahol közöltem kezelőorvosommal, hogy mik történtek velem. Miután megvizsgált, sajnos arra a következtetésre jutott, hogy nem ejthetjük meg a beültetést ebben a ciklusban, mert a szervezetem nem heverte még ki teljesen a lombikkal járó kezelés mellékhatásait. Előre sejtettem, hogy lesz valami gond, de amikor közölte velem, hogy várnunk kell még egy hónapot, majdnem elsírtam magamat. Egy újabb kudarc! Míg korábban biztos voltam benne, hogy nekünk elsőre sikerülni fog a lombik, most kezdtek kétségeim támadni. Persze tisztában voltam vele, hogy ideális esetben is csak 30% körüli az esély, de az ember remél. Most viszont megingott a hitem a lombikban és nyitni kezdtem más megoldások felé.
Jó barátunk az internet ilyen helyzetekben! Legalábbis nekünk sokat segített. Találtam is K.-nak egy masszőrt, aki házhoz is kijár és megfizethető. Állítása szerint 10 páciensből 6-nak tudott eddig segíteni a módszereivel, ami elég jól hangzott. Én alapból hiszek az ilyen természetközeli módszerekben, K. pedig hajlandó volt magát "alávetni" a masszírozásnak. Másik pozitívum, amit találtam a neten, hogy van olyan férfi, akinek az esetében a legkritikusabb dolgon, a morfológián is javított az ajánlott pasivitamin 2 évig tartó szedése. Tehát volt még remény! Arra is gondoltam ezek alapján, hogy ha az első gyermek lombik segítségével is fogan meg, a testvérei talán jönnek majd természetes módon.
Közben azért már azon is gondolkoztam, hogy nyáron elindítjuk majd az örökbefogadást, mintegy mentőmellényként. K. azért kicsit még idegenkedett a gondolattól, hogy más gyermekét neveleje fel, de látszott rajta, hogy azért meggyőzhető, csak idő kell neki.
