A következő napok egész gyorsan teltek. A doki utasítására nem nagyon futkostam, igyekeztem kímélni magamat. Sokat olvastam, rengeteg folyadékot fogyasztottam és persze ültemből dirigáltam szegény K.-t. Ahogy a család bővülését tervezgettük, egyre több leendő családi ház terve kezdett kavarogni a fejemben, amiket jobb híján papíron rajzoltam meg. K. azonban talált egy ingyenes internetes oldalt, ahol a ház alaprajzának megtervezése után 3 D-ben is lehetett látni alkotásunkat. Na, ezzel aztán jól el tudtam ütni az időt!
Néhány nappal a beültetés után, nagyjából a beágyazódás várható időpontjában, nagy boldogságomra pecsételő vérzést tapasztaltam, ami azután egyből meg is szűnt. Reméltem, hogy ez lehet a sikeres beágyazódás jele. Közben éreztem mindenféle szúrkálásokat, nyilallásokat és persze a gyógyszereknek köszönhetően minden lehetséges terhességi tünet jelentkezett. Ezeknek eleinte örültem, majd kezdtek inkább zavarni, miután felvilágosítottak, hogy csak a gyógyszer teszi, az igazi terhességi tünetek ilyen hamar nem is jelentkezhetnek.
A nagy nap előtti este úgy döntöttünk, hogy korán fekszünk, mert reggel bizonyára nem bírunk majd sokáig aludni az idegességtől. Hamar el is aludtam, azonban éjfél előtt nem sokkal arra ébredtem, hogy nehezen kapok levegőt és bárhogy mozdulok bénító szúrást érzek az oldalamban a bordáim között. Csak K. segítségével tudtam felkelni, ami egy csapásra meg is oldotta a problémát. Elmúlt a szúrás, így aludhattunk tovább. A történtek után reggel kimerülten ébredtünk, gyorsan összekészültünk és negyed 7-kor már indultunk is a meddőségi központba. Olyan hamar érkeztünk, hogy parkolóhely is volt bőven, de még a sorban is alig álltak előttünk. Viszont 20 keserves, izgatott percet kellett még várnunk a nyitásig. A korai kelésnek hála hamar sorra kerültem és még 8 óra se volt, mikor már túl voltam a vérvételen. 11-kor még mindig várakoztunk, de ez reményt is adott, mert többek szerint azokat hívják később, akiknek sikerült. Belegondolva ennek az egész lombik dolgonak úgy vágtam neki, hogy bizots voltam benne, hogy nekünk minden elsőre sikerülni fog. Persze voltak kisebb nehézségek, mint a túlstimulálás, de az eredmény a lényeg. Ennek ellenére azért nagyon izgultunk, hogy mit fognak bent mondani.
Végre behívtak minket az előtérbe egy másik párral egyetemben, akiket előttünk szólítottak. Csak hangfoszlányokat lehetett hallani, de az ujjongás hiánya és a kihallatszódó orrfújás sejtette, hogy nem kaptak jó híreket. Kezdtük találgatni, hogy vajon akkor miért hívtak be minket velük együtt... Hosszú percekig vártunk még, gondolom megbeszélték, hogyan tovább. Aztán nyílt az ajtó és végre mi következtünk. Amíg helyet foglaltunk, egyre csak az orvos arcát lestem. Egészen kedélyesnek tűnt, szinte csillogott a szeme és azzal kezdte, hogy nekünk lett igazunk. Nagyot dobbant a szívem: Sikerült! Azonban ő arra gondolt, hogy igazunk volt abban, hogy nem lesz gond abból, ha két embriót ültetnek be mert lám, sajnos egyik sem tapadt meg. A hcg szint nem mutatott emelkedést, mondta.
Nagyon elszomorodtunk, teljesen letaglózott a hír. Könnyeimmel küzködtem, amig ő kedvesen, korrekten tájékoztatott a további lehetőségekről. Biztatott, hogy fiatal korom miatt mennyi lehetőség áll még előttünk és bizonyára hamarosan siker koronázza erőfeszítéseinket. Elmondta, hogy a maradék 1 embriónkat fizetősen 3 hét, OEP támogatott formában (a támogatott 5 lombik terhére) 3 hónap elteltével beültethetik, de ha az jobban megfelel, akkor teljes lombik programot is csinálhatunk. Persze döntenünk még nem kellett, nem is tudtunk volna.
Hazafelé az úton alig szóltunk egymáshoz. Egy rövid sms-ben megírtam a hírt az érintetteknek, aztán kikapcsoltam a telefonomat, hogy véletlenül se érhessen el senki. Nem akartam, nem is tudtam volna beszélni róla. Otthon sem találtuk a helyünket. Aztán amikor K. végre nagy nehezen elfoglalta magát, akkor tudtam titokban sírdogálni egy kicsit. Nem akartam őt terhelni vele, hiszen neki is ugyan olyan nehéz volt minden, mint nekem. Később tévézéssel próbáltam elvonni a figyelmemet, de hamar eljött az este, minden nyomasztó gondolatával együtt. Fürdés után már nem bírtam tovább, K. vállán sírtam hosszú perceken keresztül. Csak arra tudtam gondolni, hogy két élet halt meg bennem és ettől úgy éreztem, hogy nem bírom abbahagyni a sírást, pedig már fizikailag fájt. K. nem is próbált csitítani. Bár ő nem sírt, láttam rajta a fájdalmat. Közös volt a veszteség. Nehezen sikerült csak megnyugodnom annyira, hogy a sírást abba tudjam hagyni. Soha életemben nem voltam még ilyen szomorú.
Egymáshoz bújva próbáltunk elaludni.
