Amikor szeptemberben ismét felkerestük orvosunkat, már megvolt a döntés: a lefagyasztott embriónkat akartuk visszakapni, lehetőség szerint gyógyszeres kezelés nélkül, OEP támogatás keretében. Azért döntöttünk így, mert úgy éreztem, testileg még nem állok készen egy akkora tortúrára, amivel a teljes lombik jár, ugyanakkor nem láttunk esélyt arra, hogy valaha is ki akarjuk használni a fizetett 5 lombik lehetőségét, így egyet nyugodt szívvel "elhasználtunk" a FET-re.
Ezúttal semmi gyógyszer, semmi szúrkálás, csak a természetes ciklust kellett megfigyelni és ezálltal a beültetés ideális időpontját meghatározni. Persze ez az én esetemben nem volt olyan könnyű, hiszen mindig is kiszámíthatatlanok voltak a ciklusaim, a központban pedig nem vállalták, hogy naponta ultrahangozzanak. Aztán két vizsgálat között valahogy kiszabadulhatott az érett petesejt, így a beültetés időpontját is meg lehetett határozni. Közben bizakodtunk, hogy a kevesebb stressz és a természetességre törekvésünk meghozza majd a kellő hatást.
A kitűzött napon, egy szem embriónk sikeresen "felébredt" a fagyasztásból. A dolgok menetét már ismertem, de azért újra elmondták: katéteren keresztül az embrió fájdalommentes behelyezése, majd 10-15 perc fekvés után visszatérés a kórtermi ágyhoz, ahol további pihenés. Ennek ellenére, a nem túl bonyolult művelet után egyből közölte a műtős, hogy akkor keljek fel és üljek át a tolószékbe. Kérdeztem tőle, hogy mi lesz akkor a kötelező fekvéssel (a doki akkorra már nem is volt ott), erre meg csak annyit közölt velem: "Ez most más." Ez a mondat a mai napig kísért engem. Miért volt más? Csak sietni akartak, mert kellett a műtő vagy valami többről volt szó? Ezt már sosem tudom meg...
Ezúttal a beültetés utáni előírt pihenést kevésbé vettem szigorúan. Inkább azt tettem, ami jól esett. Lassan teltek az órák és a napok remény és kétségek között.
Sajnos megint nem sikerült.
A szomorú tényt nem is az orvosunk közölte (újabb érthetetlen motívum, hiszen bent volt, így az ő dolga lett volna), hanem egy másik doki. Hamar el is döntöttük, hogy bárhogy alakuljanak a dolgok, ide többet nem jövünk vissza! Először is 2 embriót ébresztettek fel a megbeszélt 1 helyett, aztán meg jöttek ezzel az "Ez most más" szöveggel (ami a sikertelenség fényében még nagyobb teret engedett fantáziámnak), közben túlstimuláltak, végül meg a saját orvosom kibújt a feladata alól, hogy ő közölje velünk a rossz híreket... ez már sok volt! Ráadásul egy szintén oda járó sorstársam elmesélte, hogy nála meg úgy csinálták végig a lombikot, hogy a pajzsmirigy eredményei alapján alapból halálra volt ítélve a siker, de nem nézték meg a leletét, csak utólag! Felháborító!
Tudtuk tehát, hogy tovább akarunk menni ezen az úton, de másik intézetnél. Egy olyat választottunk ezúttal, amiről nagyon jókat hallottunk. Ez egy magán kézben lévő intézet, ahol ugyanúgy végeznek államilag támogatott lombikot, csak korábban a várólista miatt nem volt szimpatikus nekünk. Most azonban azt se bántuk, hiszen ki kellett még hevernünk a második fájdalmas csalódásunkat. Időre volt szükségünk, sok időre.
