Már 2010-ben előkerült pár ősz hajszál, de 2011 szilveszterkor fogalmazódott meg bennem a fenti gondolat.
Miután 2010-ben sikeresen munkát szereztem, férjemmel úgy döntöttünk, hogy a diploma és az állás után végre a babaprojekt lehetne a következő cél. 2011 első felében a nődokim néhány visgálatot rendelt el számomra, mivel már egy éve próbálkoztunk sikertelenül. A sok idegeskedés számlájára is írhattuk volna az egészet, mivel az új munkahely és a másoddiploma befejezése sok idegszálamat felőrölte akkortájt. Azonban a vizsgálatokból kiderült, hogy nincs peteérésem, de a PCOS gyanúja is felmerült. Nekem egyébiránt nem volt panaszom a gyermektelenségen kívül, talán csak annyi, hogy nem volt túl rendszeres a menzeszem.
A nődokim egy endokrinológushoz iránytott, aki hamar kiderítette, hogy magas a prolaktin szintem. Felírt egy gyógyszert, majd közölte (minden további vizsgálat nélkül, egy aktuális vérkép alapján), hogy már van peteérésem. Igaza lehetett, mert onnantól kezdve az ovuláció feltételezhetó időpontjában elkezdtem érezni kis szurkálásokat, amik korábban nem jelentkeztek. Nagyon boldogok voltunk, hogy VÉGRE megoldódott a helyzet.
Nagy izgalommal teltek a következő hónapok... és természetesen nagy csalódásokkal a menzeszek idején. Sikertelenség esetén 4 hónappal később vissza kellett volna mennem a dokihoz, de mi még vártunk egy hónapot, hátha pont addig történik a csoda. De nem történt semmi.
Mivel a doki meg volt arról győződve, hogy velem minden rendben, azt javasolta, hogy férfi oldalon folytassuk a probléma felkutatását, így K. andrológushoz ment. Az első vizsgálat utáni megbeszélésen a doki azt mondta K.-nak, hogy ha én azzal a hírrel mennék haza, hogy terhes vagyok, akkor gyanakodjon a postásra... egyszóval pocsékok voltak az értékek. Mindhárom paraméterben komoly problémák adódtak (spermaszám, mozgékonyság, fejforma), így az orvos állítása alapján csak a lombik jöhetett szóba a továbbiakban, azon belül is az ICSI.
Komoly hónapokba telt, amíg feldolgoztuk a hírt, és végre lépésre bírtuk magunkat. Előtte még elmentünk egy másik andrológushoz, aki talált valami gyulladást K.-nál, ami akár okozhatta volna a rossz eredményt, de a hosszú antibiotikumos kezelés után sem lettek jobban az értékek, így már csak a csodában reménykedhettünk. Azért közben kezdtünk ismerkedni a lombik nyújtotta lehetőségekkel is, ami sok kételyt ébresztett bennünk.
(Itt jegyezném meg, hogy katolikus neveltetést kapott egyén lévén paphoz fordultam, hogy megtudjam, mi az egyház álláspontja a lombikot tekintve. Ő egy híres egyházjogászt kérdezett meg, aki a vonatkozó iránymutató tanok saját értelmezése szerint a sima lombikot elfogadhatónak tartotta, de az ICSI-t már nem. Merthogy túl nagy beavatkozás a természet rendjébe. Ekkor magamban átgondoltam, hogy ha neki is lehet saját értelmezése, akkor nekem is, én pedig úgy tartom, hogy Isten adta a tudást az embernek és a gyermekáldás is neki tetsző dolog. Így tiszta lelkiismerettel kezdtünk neki a lombiknak 2012 augusztusában.)
