Sokat töprengtünk, hogy mi hozhatta meg a várt eredményt...nem sokra jutottunk. Másik nagy kérdés viszont az volt, hogy lehet-e folytatás vagy egykeként kell felnőnie fiunknak, miután K. vérszerinti gyermekünk megszületése után kizárta a későbbi örökbefogadás lehetőségét.

A cukormentes étkezést a szülést követően nem vettem annyira szigorúan, mindennapi teendőim mellett sportolni se jutottam el. Vitaminokat nem szedtünk többé... sok minden elmaradt. Masszíroztatni még jártunk nagy ritkán, valamint a gluténmentes diétát továbbra is szigorúan folytattuk. Azóta egyre több ismerőstől halljuk, hogy a gluténmentes diéta segítette őket hozzá a gyermekáldáshoz!

Fiunk születésének egy éves fordulója után pedig lehetőséget teremtettünk arra, hogy kistestvér is foganhasson, de nem tudtuk, mire számíthatunk. Egyelőre nem akartunk újabb vizsgálatokat, és mindennapjainkat is ugyanúgy éltük tovább, mint korábban. Másfél éves múlt szemünk fénye, amikor megfogant a kistesó...hamarosan 12 hetes lesz, így nem bírtam tovább, jöttem a jó hírrel! :)

A felhőtlen boldogság mellett azonban sokat jár a fejemben, hátha történetünkkel más sorstársunknak is tudunk segíteni abban, hogy hőn ahított gyermekük megszülethessen. Ha már egy olvasómat hozzásegítettem ehhez, már megérte a munka! Remélem valamikor jön majd ilyen jellegű visszajelzés! :)

Update: Mindjárt megszületik a kistesó! Már csak 6-8 hét van hátra attól függően, hogy ő mikor szeretne kibújni :)

Az se mindegy, milyen gyógyszereket szed az ember, ha gyereket szeretne! Ez is okozhat meddőséget:

http://voyager.blog.hu

Hívő, vallásos olvasóimnak írom, hogy értünk rengetegen imádkoztak. Most olvastam, hogy tudományosan bizonyított az ima hatása:

https://charoninstitute.wordpress.com/2015/06/23/a-morfogenetikus-mezo-avagy-a-matrix-letezik/

"Amikor sok energia összeadódik – Larry Dossey 1993-ban kiadott könyvében 131 kontrollált vizsgálatot írt le, amelyben azt vizsgálták, az imádkozás, hitközösség és a gyógyulás között van-e összefüggés. A 131 kontrollált vizsgálat több mint 50 százaléka statisztikailag szignifikáns előnyöket mutatott. Az egyik legnevesebb vizsgálat, melynek során 393 véletlenszerűen kiválasztott, komoly koszorúér-betegséggel szenvedő beteget vontak be a vizsgálatba. Szintén véletlenszerűen 192 beteget kiemeltek közülük, akiknek kiadták, hogy otthon, családtagjaik, vagy egy kis imaközösség körében minden nap imádkozzanak. A naponta hitközösségben gyógyuló betegek a kontrollcsoporthoz képest gyógyulni kezdtek és kevesebb halál következett be az otthonukban, kis közösségben naponta imát mondó betegek körében. A morfogenetikus mező tulajdonságaival élve az élő környezet képes egymásnak energiát továbbítani, az energiák pedig összeadódhatnak."

Nincs remény.

2011-ben az andrológus a lelet fölött közölte férjemmel, hogy ilyen értékekkel, ha egyszer azzal fogadom otthon, hogy spontán várandós vagyok, gyanakodjon a postásra. Így próbálta viccesen tálalni, hogy nincs más megoldás számunkra, csak a lombik, azon belül is az ICSI.

Az első lombiknál túlstimuláltak, az ezt követő két beültetés sikertelen volt. A második lombik mellékhatásaiba kis híján belehaltam, mert a hormonok hatására a bal petefészkem megcsavarodott, majd lényegében felrobbant, olyan belső vérzést okozva, hogy az orvosok az utolsó előtti pillanatban mentették meg az éltemet.

Most meg itt vagyok 35 hetes várandósan, mert az életmentő műtét után kevesebb, mint 2 hónappal spontán megfogant a mi kis angyalkánk...

"Istennel minden lehetséges" 

"Én hiszem, tudom, hogy ez így igaz!" – ilyen és ehhez hasonló szavakkal imádkoztam, és kértem, hogy küldjön nekünk egy angyalkát az égből. Másnap pozitívat teszteltem.

Még a harkányi tartózkodásom alatt ellátogattam a közeli Máriagyüdre, ahol megvettem az alábbi képen látható idézetes hűtőmágnest. A kezelést követően a Balatonnál pihentünk pár napot, s hazatértünk után másnap teszteltem egyet, mert késett – nem mintha ez olyan ritka jelenség lett volna számomra, de mondom, a szívem nem tudott belenyugodni, hogy nem lehet vérszerinti gyermekünk. Az ember minig remél.

Ahogy utólag kiderült, a 3 hetes gyógykezelés alatt fogant meg szerelmünk gyümölcse. Még a napot is lehet sejteni, mert K. csak hétvégente látogatott meg... :)

Hát így.

Ez lenne A MI TÖRTÉNETÜNK...

ÚJ! Van folytatás! :) 

Szívesen várom a visszajelzéseket, kérdéseket!

Sokaktól megkaptuk, hogy mennyire felnéznek ránk, hogy a történtek után fel tudtunk állni és az optimizmusunk is megmaradt...de nekem így volt természetes. Nem tudtam másként csinálni. Persze van, ami megváltozott a történtek után: bár a szívemmel sosem fogadtam el, ésszel be kellett látnom, hogy nem valószínű, hogy valaha lesz vér szerinti gyermekünk. Eddig nem jött össze se lombikkal, se anélkül, most meg egy  petefészekkel kevesebb, a másikat nem veszélyeztetnénk mégegy hormonadaggal, az életemről nem is beszélve.

Ha valaki azt gondolná, hogy mennyire megviselhetett ez az egész engem, azzal közlöm, hogy én álltam a szerencsések oldalán! Nehéz műtét, még nehezebb, hosszadalmas felépülés (főleg a kialakult vérszegénység miatt) és immáron a 4. és 5. embrió elvesztése embertpróbáló, vitathatatlanul. Azonban szép lassan láttam csak át, hogy amin én mentem keresztül, az mind semmi ahhoz képest, amit K.-nak kellett kiállnia. Mai napig fojtogatja a torkomat a sírás, ha arra gondolok, milyen érzés lehetett neki, amikor az éjszaka közepén úgy küldték haza a kórházból, hogy nem tudta, láthatja-e még életben a feleségét. Hálát adok, hogy nem nekem kellett ezt átélnem fordított esetben, ugyanakkor nagyon sajnálom, hogy neki mindezen végig kellett mennie!

Nem emlékszem már, hogy mennyi idő telt el a műtét után, amikor újra elkezdtünk beszélgetni a jövőről. Eddig az volt  a terv, hogy a harmadik lombik – nyilvánvalóan – sikeres lesz és már vissza se megyek dolgozni, kiíratom magamat. Most viszont közöltem K.-val, hogy több lombikot nem akarok. Ő is határozottan egyetértett. Maradt hát az örökbefogadás, amivel időközben egész sokat haladtunk, még a lombik előtt. Már csupán a kötelező tanfolyam volt hátra, amit az Ágacskánál terveztünk elvégezni (melegen ajánlom mindenkinek!). Közben elhatároztuk, hogy elmegyek Harkányba gyógykezelésre, amiről itt is írtam. Ha van mégis esélyünk vérszerinti gyermekre, akkor ezzel talán tehetünk még valamit az ügy érdekében, de a felépülésben is segítségemre volt.

A Harkányi Gyógyfürdő Kórházban a három hetes meddőségi kezelés és a közben elvégzett tanfolyam mind-mind segítségemre voltak abban, hogy testileg-lelkileg feltöltődjek, feldolgozhassam a közelmúlt történéseit és felkészülhessek a visszatérésre az ÉLET-be és egyúttal a munkába. Ha eddig voltak is kétségeink, hogy alkalmasak vagyunk-e örökbefogadni, a tanfolyam meggyőzött minket, hogy számunkra is járható út ez. Végtelen nyugalommal töltött el a tudat, hogy így vagy úgy, de néhány éven belül VÉGRE szülők lehetünk! :)

Folytatás

Boldog ébredés, amikor hosszú kínok után az ember arra eszmél, hogy nem fáj semmi. Biztosan sokan ismerik a mondást: "60 fölött ha arra ébred az ember, hogy nem fáj semmi, az azt jelenti, hogy meghalt." Közelében sem járok a 60-nak, de amúgy is a sok gyógyszer tette, hogy nem éreztem semmit. Békés, nyugodt fáradtságot éreztem csupán, és megnyugvást, hogy megoldódott minden. Még az sem billentett ki lelki egyensúlyomból, hogy a kórterem félhomályában a kedves nővérke szép lassan tájékoztatott az állapotom részleteiről: 1. Az intenzíven fekszem. 2. Sok vért vesztettem ezért kapok pótlást és plazmát is. 3. Kiműtötték a bal petefészkemet. 4. 15-20 cm-es vágás van a hasamon. Mondhatott bármit, tudomásul vettem, de semmi sem zavarhatta meg a továbbiakban az éjszakám nyugalmát.

Csak reggel kezdtem el agyalni dolgokon. Egy petefészekkel kevesebb. Hogy is van ez? Akinek ki kell műteni a méhét annak a hormonháztartása felborul, elhízik, szőrösödik... Rám is ez vár? Fel is tettem indjárt a bennem mocorgó kérdéseket a főorvos úrnak a reggeli viziten, aki mosolyogva nyugtatott meg: a petefészek is páros szerv, és mint olyan, egymagában is tökéletesen képes működni. Arról persze még semmit nem lehetett tudni, hogy az embrióink hogyan viselték ezt a sok megpróbáltatást. Volt vérvétel, de ugye ilyenkor még nem várható a béta hcg szintjének emelkedése. Marad a várakozás, reménykedés.

A reggeli látogatás ideje is eljött hamarosan. Jó volt látni K. és szüleim mosolygós, aggódó arcát. Meg is hatott, hogy mind igyekeztek mindjárt meglátogatni és ennyire érdekli őket az állapotom. Hamarosan ki is derült, hogy miért voltak mindannyian annyira megilletődve és mit is keresek tulajdonképpen az intenzíven. Én csupán annyit éreztem, hogy fáradt vagyok, hiszen komoly műtéten estem át, ezen kívül csak a babák foglalkoztattak. Meg is kérdeztem mindjárt a következő viziten a doktornőtől, hogy akkor szedhetem-e tovább a terhességet támogató hormon készítményeket, amiket a beültetés után kaptam. A válasz meglepő volt, főleg, hogy korábban a főorvos úr nem is utalt helyzetem komolyságára. Ez a doktornő viszont röviden és határozottan közölte, hogy az előző este majdnem elvéreztem a szemük láttára a műtőasztalon, de nem is szeret visszagondolni rá. Szóval örüljek, hogy egyáltalán élek és most ne is foglalkozzak ilyen dolgokkal.

(Csak erős idegzetűeknek! Fényt derített hát a műtét arra, hogy mi is történt bennem: Feltehetően a stimuláló gyógyszerek hatására megcsavarodott a bal petefészkem, amibe így a vér még be tudott jutni, ki viszont már nem. Ennek eredményeként, egyre nagyobb méretűre duzzadt, majd egyszerűen felrobbant és kiengedte magából a vért a hasüregbe. A műtét alatt eltávolították a közel fél kg-osra "hízott" petefészkemet és igyekeztek még időben pótolni azt a körülbelül 2,5 l vért, amit elvesztettem. Jól emlékszem, hogy annak idején a lombikos tájékoztatón elhangzott, hogy eddig Magyarországon 1 nő halt bele a lombik szövődményeibe. Hát majdnem én lettem a második...)

Örüljek, hogy élek? De hát persze, hogy élek. Fájdalmaim voltak, megjártam a poklok poklát, vizsgálgattak, aztán elaltattak és mikor felébredtem, már nem fájt semmi. Majdnem meghaltam? Ugyan mikor? Hiába a tények, én nem éltem át mindezt, minderről csak utólag tájékoztattak, amikor már nem volt releváns, hiszen túléltem, nemde? Irreális elvárás volt részéről, hogy olyan dolognak örüljek, ami természetes volt számomra – élek – és ne foglalkozzak azzal, amiért 4 éve küzdönk keményen: hogy gyermekünk lehessen. Volt hát egy pár kemény meccsem az orvosokkal, hogy hajlandóak legyenek komolyan venni és eldönteni végre, hogy akkor szedhetem-e továbbra is a gyógyszereket vagy sem. Még a meddőségis dokimnak is oda kellett hatnia, hogy engedélyezzék. Morogtak is rá eleget nekem, hogy ennyire nem hatja meg, hogy majdnem meghaltam. De hát ő volt a MEDDŐSÉGIS dokim, ez volt a dolga. Amúgy se mondhatja senki, hogy nem hatotta meg a dolog, hiszen rengeteget érdeklődött felőlem telefonon, és mihelyt lehetett, személyesen meglátogatott, miután lekerültem az intenzívről. Még akkor is biztatott minket, amikor a kórházban már kijelentették, hogy nincs hcg emelkedés, szóval lemondhatok a babákról, így amikor végre hazakerültem, akkor még teszteltünk egyet, de sajnos a megpróbáltatást az embrióink már nem élték túl.

Folytatás

Az ember azt gondolná, hogy ha valaminek, hát a mentőautónak szuper lengéscsillapítója van. Hát kérem, ez egy nagy tévedés! És mindehhez hozzájön még az, hogy mindenen átrobog, úgy mint pl. a villamossínt az úttesttől elválasztó félgömb alakú bukkanókon. Így nem elég, hogy az embernek mindene fáj, még jól szét is rázzák, hogy minden zökkenőre nyögjön egyet. Végülis így legalább hallhatták, hogy a kb. 5 perces út minden pillanatában eszméletemnél voltam. Pedig még szerencsésnek is mondhattam magamat, mert területileg a váci kórházba tartoztam, oda kellett volna vinniük, ám az intézetnek volt összeköttetése egy közeli, jobb hírű fővárosi kórházzal.

Habár a mentőre sokat kellett várni, mivel velük érkeztünk a kórházba, rögtön kerítettek orvost, aki foglalkozzon velem. Közölték, hogy nem, még mindig nem adhatnak gyógyszert a fájdalmaimra, de cserébe lázasan vizsgálni kezdtek. A hagyományos nőgyógyászati vizsgálattól nem lett okosabb a doki, cserébe ragaszkodott hozzá, hogy ebben a "rendkívül kényelmes" pozícióban maradjak, amíg bekötik az infúziót (persze nem sikerült) és meséljem el a fél életemet. Még mindig szörnyen remegtem, a hasam egyre jobban fájt, már a légvételtől is, így beszélni sem volt kellemes, de erőm se igen volt hozzá. A doki viszont "praktikusan" a szoba másik feléből, függönyök takarásából tette fel szokványos kérdéseit, amire halk feleleteimet rendszerint nem értette. Amíg válaszaimat begépelte a jól ismert két ujjas módszerrel a gépbe, csupán az "ezt nem hiszem el" szavakat suttogtam K. felé, miközben verejtékező arcomat törölgettem.

Talán már dél felé járhatott az idő (bevallom, nem az óra nézegetésével voltam elfoglalva), mire kaptam egy ágyat, ahol végre nyugodtan beköthették az infúziót. Előtte még méltatlankodtak egy sort, hogy nem hoztam magammal hálóinget. No, igen. Bevallom, nem erre készültünk... Innen már haladtak a dolgok: vérvétel, ultrahang, mellkasröntgen. Mindjárt meg is állapították, hogy a meddőségi központban semmihez sem értenek, mert a mentősökkel küldött papíron sokkal kisebb méretű ovárium (petefészek) és kevesebb hasűri folyadék volt megjelölve, mint amit ők láttak. Na, erre a megállapításukra még visszatérek!

A röntgenen megállapították, hogy a tüdőmben nincs folyadék – hurrá! – viszont ekkor már nyilalló fájdalom jelentkezett a vállamban minden egyes légvételnél. Két vizsgálat között az ágyamban fetrengtem és fájdalomcsillapítóért könyörögtem, de csak algopyrint kaptam, ami semmit se használt. Egyszer K. pont kiment telefonálni, amikor olyan bénító szúrást éreztem az egész mellkasomban, hogy nem bírtam levegőt venni és még csak szólni sem tudtam, nemhogy kiáltani, miközben úgy éreztem, menten megfulladok. Szerencsére hamarosan enyhült a fájdalom, de mikor K. visszajött, mondtam neki, hogy szóljon valakinek, hogy nehezen kapok levegőt. Erre kitalálta a nővérke, hogy fel kell engem ültetni, mert fektemben a tüdőmre mehet a folyadék. Önerőből nem ment, hát K.-val ketten próbáltak szép lassan felemelni, de ekkor ismét jelentkezett az a bénító, szúró fájdalom a mellkasomban és a vállaimban, ezúttal viszont olyan erővel, hogy önkéntelenül kiabálni kezdtem a fájdalomtól. Gyorsan visszafektettek, de izmaim görcsösen összerándultak a fájdalomtól, így az nem tudott múlni. Hiába mondta a nővérke, hogy ne feszítsem meg a testemet, beletelt jó pár másodpercbe, mire hatni tudtam eszemmel az izmaimra.

Talán mondanom sem kell, hogy olyan hatásos volt ez a belépőm, hogy ebből és az egyre csak romló vérképemből végre rájöttek, hogy tényleg komoly a baj. Közben volt újabb ultrahangos vizsgálat is, amiből arra is fény derült, hogy talán mégse tud mindent rosszul a meddőségi központ, merthogy a második ultrahangon már ők maguk is teljesen más – egyértelműen romló – képet kaptak állapotomról. A bal petefészkem ekkorra már akkorára duzzadt, hogy az ultrahang vizsgálófejével nem tudták egyben befogni, de körülbelül 12 cm-esre saccolták. A helyzet tehát drasztikusan romlott. Megszületett hát a döntés: vissza kell hívni a főorvost, hogy ő döntsön a továbbiakról.

Késő este lett, mire találkozhattam a végig nagyon kedves, nyugodt, mackós főorvos úrral, aki elmondta, hogy egyértelműen sok folyadék van bennem, sőt, egyre több. Kaptam hát a bordáim alá egy helyi érzéstelenítőt, majd hozott egy nagy fecskendőt tűvel, hogy mielőbb kideríthessük, víz avagy vér van a hasüregemben. Alapjároaton frászt kaptam volna, hogy valaki egy ekkora tűt akar a hasamba szúrni, de most valahogy megnyugtató volt a gondolat, hogy végre haladunk a megoldás felé, és már erőm se volt izgulni. Hála a helyi érzéstelenítésnek nem is éreztem semmit és már kezdtem is örülni, hogy átlátszó valami jelenik meg a fecskendőben, ahogy a főorvos hízta a dugót, de sajnos csak a vákuumot láthattam, mert rossz helyre szúrt. Második próbálkozásra már egyértelműen pirosló vér volt az, amit láthattunk. Ez volt sajnos a rosszabb kimeneteli lehetőség, mert így mindenképpen műteni kellet, de én már ezt se bántam. Megnyugtattak, hogy laparoszkópiával tervezik végrehajtani a műveletet és csak a legrosszabb esetben veszik ki a petefészkemet. Nem bántam én már semmit! Örültem, hogy közel 14 órás szenvedés után végre megoldást találnak fájdalmaimra.

Mielőtt betoltak a műtőbe, K. még adhatott egy búcsúcsókot. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy "Mi van, ha ez az utolsó csókunk?" de mindjárt el is hessegettem ezt a képtelen ötletet. Fáradt kábulatban, nyugodtan vártam, hogy bekerüljek a műtőbe és elaltassanak. Megszűnt a világ, elmúlt a fájdalom.

Folytatás

A beültetés utáni második napon, kedden ezzel a gondolattal ébredtem: De jó, megyünk Tatára kikapcsolódni! A következő gondolatom az a megfoghatatlan tény volt, miszerint iker embriók vannak bennem. Mindkét megállapítás boldogsággal töltött el, még ha ez utóbbit felfogni szinte lehetetlen volt. Ezt leszámítva ez a kedd is átlagos napnak indult, mígnem...

...körülbelül a felkelés után 20 perccel elkezdett görcsölni a hasam. Először még csak gyengén, majd egyre erősebben. Igyekeztem nem izgulni (ki ne izgulná szét magát beültetés után bármilyen kis görcsöléstől?), de 30 perc elteltével már olyan mértékű lett a fájdalom, hogy kénytelen voltam fájdalomcsillapítót és egyben görcsoldót is bevenni. Miután a gyógyszerek mellett is csak erősödött a fájdalom, megengedtem K.-nak, hogy felhívja kezelőorvosunkat, aki éppen szabadnapos volt. Ennek ellenére készségesen segítségünkre volt, ellátott tanácsokkal és azt javasolta, hogy ha fél órán belül nem enyhül a fájdalom, akkor menjünk be az intézetbe, ahol majd megvizsgál a kollégája.

Bár nagyon elleneztem, hogy így folytatódjon a történet – hiszen kikapcsolódni indultunk volna –, a fájdalmat egyre nehezebben bírtam már, ezért hamarosan útnak indultunk. Na ilyenkor tűnik fel igazán az embernek, hogy milyenek a magyar útviszonyok és milyen gyér az autónk lengéscsillapítója! Minden egyes zökkenőt megéreztem. Csak az a gondolat tartotta bennem a leleket, hogy az intézetben majd elmúlasztják ezt az állapotot. De az út így is egy örökkévalóságnak tűnt. Ekkor már remegtem a fájdalomtól és a víz is kivert, így csatakosan, félig pizsamában érkeztünk meg az intézetbe. Én úgy éreztem, hogy borzalmas látványt nyújthattam, de kívülről feltehetőleg nem látszott annyira az a borzalom, ami bennem dúlt, mert csupán leültettek és várnunk kellett, mert a dokinál még voltak páciensek. A fájdalmat kísérő szűnni nem akaró remegés, az állandó hőingadozás és verejtékezés szinte kibírhatatlanná tett minden egyes pillanatot, amíg várakozni kellett. Nem beszélve arról a belülről mardosó érzésről, amit a tudatalattim sugallt agyamnak: valami nagyon nincs rendben!

Amikor végre megjelent a helyettes orvos, kikérdezett, megvizsgált, de nem látott semmit az ultrahangon, csupán enyhén megnagyobbodott petefészket (kb. 6 cm) és kevés hasűri folyadékot. Mindez ilyenkor természetes, hiszen gyógyszeres kezelésem volt. Rimánkodásomra közölte, hogy nem adhat gyógyszert, amíg ki nem derül, hogy mi a bajom, ahhoz viszont be kell menni a kórházba. Mentőt hívtak, mert autóval nem vállaltam volna az utat (alig bírtam már mozogni) és gondoltam, így gyorsabb lesz. Tévedtem.

Várni kellett, mire lett szabad kocsi.

VÁRNI kellett, mire odaértek!

VÁRNI KELLETT, mire mindent lepapíroztak és kitalálták, hogy hová is vigyenek!

És még gyógyszert sem adtak a mentősök! Pedig ez volt a reményem. Már csak abban bízhattam, hogy gyorsan beérünk a kórházba, ahol végre adnak valamit a fájdalmaimra!

Folytatás

... A következő emlék, hogy a műtőasztalról átsegítenek a hordágyra, majd megint filmszakadás... legközelebbi eszmélésemnél már a kórteremben voltam, ahol szép lassan ráeszméltem görcsös hasfájásomra. Nem volt túl erős, de azért kellemesnek sem mondható, így amikor a nővér hamarosan megkérdezte, hogy kérek-e fájdalomcsillapítót, határozott igen volt a válaszom. Az egész procedúrában csak ennyi kellemetlenségem volt, meg persze, amig bekötötték az infúziót, semmi más! Örültem, hogy itt nem akartak rábeszélni az éber leszívásra, mint az előző helyen. Úgy is kibírható volt, de ha egyszer így is lehet...

Azért örültem, hogy ezen is túl vagyok és már csak arra vártam, hogy láthassam K.-t. Azonban még megfigyelés alatt tartottak 1,5 órán keresztül és a kótyagosságomnak is el kellett múlnia. Addig viszont kaptunk rágcsálnivalót és teát, szóval teljes volt a kiszolgálás. Eleinte ágyon feküdtem, majd átkísértek egy nagyon kényelmes fotelba – ekkor tudtam már enni-inni – végül az ellenörző vérnyomásmérés után engedtek el. Siettem átöltözni, majd a nővérke lekísért K.-hoz, aki addig izgulhatott, hogy vajon mi van velem. Szinte alig ültem le az előtérben, máris mehettünk a dokinkhoz, hogy megbeszélhessük a továbbiakat. Megtudtuk, hogy annak ellenére, hogy sokkal kevesebb gyógyszert kaptam, ezúttal 17 petesejtet sikerült leszívni. A többit eldönti az idő és a megtermékenyítés sikeressége. Ezúttal is a biológusok döntésére bíztuk, hogy hány napos embriókat kapjunk majd vissza, hiszen ők értenek ehhez a legjobban.

Ez a rész itt sem ment másként, mint az első intézetben. Másnap kellett telefonálni a "titkos" számon, ahol a biológus közölte, hogy 11 embriónk lett, így az 5 napos beültetés volt a kitűzött cél. Azért még pénteken vissza kellett telefonálni, hátha változik a helyzet, de végül maradt az eredeti terv. Így esett a beültetés időpontja a nyár első napjára.

Ezt a pár napot is nehéz volt kivárni, de igyekeztem keveset gondolni rá, hogy nyugodt tudjak maradni. Aznap reggel azért már elég izgatott voltam. Az intézetben elmondták, hogy 4 embriónk maradt meg, így 2-t terveznek beültetni és a maradékot lefagyasztani, amennyiben ez nekünk is megfelel. Természetesen helyeseltünk. Meg is nézhettük őket mikroszkóp alatt, de sajnos itt nem volt lehetőség arra, hogy fénykép készüljön róluk. A megtekintés közvetlenül a beültetés előtt történt a műtőben, ezért amíg én átöltöztem, addig K. is kapott műtősruhát és természetesen az embriók behelyezése alatt is bent maradhatott velem. Ez a mozzanat különlegessé tette számunkra azt a műveletet, amit egyébiránt ugyanúgy végeztek el, mint bármelyik másik meddőségi intézetben. Na, azért az más volt itt, hogy a dokink végig kommentálta, hogy épp mit fogok érezni vagy mi fog történni és általában nagyon kedves volt hozzám (mint mindig).

Megfoghatatlan érzés volt számomra ismét, hogy 2 életke került belém, de egyedül maradtam ezzel a felfoghatatlan ténnyel, mivel a kötelező pihenő alatt K. megint nem maradhatott velem a kórteremben. Most még nehezebb volt elhinni, és talán ezúttal már nem is akartam annyira beleélni magamat.

Hazaindulás előtt csak annyi utasítást kaptunk, hogy aznap még pihenjek, másnaptól viszont feltétlenül mozogjak (és még a házasélet is engedélyezett). Ez a dokink azon a véleményen volt, hogy a fekvés többet árt, mint használ, mert a mozgás és a sok folyadék fogyasztása a legjobb ellenszerei a túlstimulálásna. Bár sokkal jobban éreztem magamat, mint a több mint egy évvel korábbi lombik után, megfogadtam a tanácsát, hogy még véletlenül se fordulhasson elő újra a tavalyi eset.

Az embriók visszahelyezése utáni napon tehát nem maradtam ágyban, mozogtam sokat, de súlyokat természetesen nem emelgettem. Máris tervezgettük a másnapot, amikorra azt terveztük, hogy két éjszaka erejéig kiruccanunk Tatára. Alig vártam már a megterhelő lombik program után a megérdemelt kikapcsolódást!

Folytatás

Mostanra már bizonyosan sok kedves olvasó oldalát furdalja a kíváncsiság, hogy vajon mi lett minden eddig leírt történetnek a végkimenetele. Sajnos még nem árulhatom el, de ígérem, hogy hamarosan fény derül mindenre. Még annyit, hogy szerintem megéri kivárni a végét!

Ahogy az már korábban kiderült, igazából nem ez volt a harmadik lombikunk, mivel a második csak fagyasztott embrio transzfer volt. Testileg tahát nem is volt olyan megterhelő, lelkileg viszont ugyanúgy végig kellett élni a veszteséget, hát ezért mondon mégis, hogy ez már a harmadik, amiről most beszámolok.

Habár K. eredményei sokat javultak az utóbbi időben, dokink szerencsére nem pártolta, hogy visszalépjünk és inszeminációval kísérletezzünk. Kitűztük hát a következő lombik várható időpontját májusra. Addig nem volt más dolgom, mint a következő menzeszem kezdetén felhívni az orvosunkat, hogy akkor megbeszéljük a fogamzásgátló szedésének mikéntjét. Ez kérem nem elírás, valóban fogamzásgátlót kellett szednem, merthogy ebben az intézetben ez a protokoll általában a lombikok előtt. Állítólag ez a módszer segít elkerülni a később kialakuló óriás cisztákat, de ez a tény nem segített azon, hogy kellemetlenül érezzem magam, hogy sok éves próbálkozás és kesergés után FOGAMZÁSGÁTLÓT vegyek be!

A korábbi rengeteg kivizsgálás után üdítő volt, hogy csak ezzel az egy dologgal kell foglalkoznunk, de ekkor sem unatkoztunk: szerveztünk egy nagy páros utazást még a lombik előtt, hogy lelkiekben feltöltődjünk és addig se járjon folyamatosan ezen az agyunk. Mit ne mondjak, nagyon jót tett! Azóta is szuperlativuszokban beszélünk arról az útról.

Aztán persze nagy izgalommal vártuk május 6-át, amikor vissza kellett menni kontrollra. Sajnos az UH alapján kiderült, hogy még nem állok készen a kezdésre, így a fogamzásgátló megnyújtott szedésével meghosszabbítottuk a ciklusomat és 17-én kezdtük el végül a stimulációt. Addig is akadt dolgunk: ezúttal altatásban kértem a leszívást (és milyen jó döntés volt!), de ehhez kellettek vérvétel eredmények és EKG vizsgálat. Erre jött pluszban, hogy a biztonság kedvéért még nézettem prolactin szintet, valamint egy gyors mell UH-ra is elmentem, mert már több mint egy év telt el az előző vizsgálat óta.

Május 17-én kezdtem hát ismét szúrni magam a már jól ismert Gonal f nevezetű készítménnyel. Azonban ezúttal 100 egységre csökkentettük az adagot és nem is kaptam mellé más tüszőérés serkentőt. Ez az adag ment 6 napig, majd 87,5 egység 2 napig. Ezen kívül csak a szokásos tüszővédő Cetrotide volt és persze a végén a tüszőrepesztő Ovitrelle. Ezúttal olyan ügyes voltam, hogy már csak egy alkalommal mentem a helyi szakrendelőbe beadatni szurit. A többit (még a Cetrotide-et is!) egyedül oldottam meg. Bár ez utóbbi nem csak az én ügyességemnek köszönhető...

Van ugyanis az a fránya tűiszonyom, ami a tollszerű fecskendőkkel még csak-csak megküzd, de a Cetrotide féle fecskendős, hosszútűs, kevercelős dologgal igencsak hadilábon áll (na, már nem annyira). Ezért amikor a doki felírta a tüszővédőt, egyből felkerestem azt a kedves ismerősömet, aki korábban is segítségemre volt, amikor eluralkodott rajtam a tűfóbia. Ő azonban sajnálatos módon nyaralt, így kénytelen voltam az intézetből egyenesen a helyi nőgyógyászatra menni, ahol a főorvos személyesen állt a rendelkezéseme, hogy beadja a kérdéses injekciót. Szerencsémre hamar bemehettem a rendelésre, de hamar ki is akartam jönni!!! Nem akarok senkit pocskondiázni, ezért nem is írok soha neveket, helyszíneket. De! Kiderült, hogy nagy kedvessége és segítőkészsége ellenére az igen tisztelt főorvos úr nem ért ezekhez a szurikhoz, ám kérdezni nem akart, leplezendő tudatlanságát. Így esett, hogy az első adag gyógyszert a keverceléshez használatos vastag tűvel akarta beadni (még jó, hogy figyeltem és szóltam neki, hogy cserélje le a beadáshoz használatos tűre!), a másiknál pedig majdnem belém nyomta mind a 300 egységet, holott, mondtam neki, hogy csak 87,5 kell! Amikor ezt észrevettem, majdnem rosszul lettem, de kiderült, hogy szerencsémre annyira nem ért hozzá, hogy fel se tűnt neki és igazából csak egy lyukat szúrt rajtam, de a gyógyszerből egy cseppet se juttatott belém. Az első malőrnél még hallottam az asszisztens elfolytott kuncogását, itt viszont közöltem vele, hogy nem sikerült beadnia, majd gyorsan hozzátettem: "Tudja mit? Ezt én is be tudom magamnak adni otthon!" Majd amennyire sietségem engedten, mosolyt erőltetve az arcomra udvariasan megköszöntem a segítségüket (végülis azt egész jól beadta, ami miatt felkerestem) és olyan gyorsan kiviharzottam a rendelőből, amennyire csak tudtam. Bele se akarok gondolni, hogy mi minden lehetett volna abból, ha az egészet beadja...!

Kezdett hát nagyon elegem lenni a szurikból! Alig vártuk már a leszívást, ami végül május végére esett. Ezúttal nem is izgultam szinte egyáltalán, mert tudtam, hogy jó kezekben leszek és az altatlás gondolata is nyugalommal töltött el. Elérkezett a nagy nap és sehol se volt a szokásos reggeli ideges rosszllét, hányinger stb. És tényleg mennyire másként ment minden, mint a korábbi intézetben! Megérkezésünk után alig kellett várni, majd a dokim személyesen (!) kísért fel az öltözőig. Sajnos Gábor nem jöhetett velem ezúttal, de végül nem is hiányzott, mert a nővérke végig nagyon figyelmes volt. Már az is nagyon más volt, hogy nem kellett semmit magammal vinni, adtak mindent: hálóinget, zacsit a lábakra és a fejre. Ahogy elkészültem, már vittek is a műtőbe. Ott egy kedves aneszteziológus várt, aki arról kérdezgetett az infúzió bekötése közben, hogy hova tervezünk menni nyaralni. Sokra nem emlékszem, mert szinte egyből elaludtam...

Folytatás

Január végén találkoztunk először új orvosunkkal az új helyen. Ha emlékeim nem csalnak, több mint egy órát beszélgettünk: először mi meséltük el eddigi történetünket, közben kérdezgetett, majd ő mondta el, hogyan tovább. Mindjárt az elején közölte, hogy az elmondottak alapján már régen terhesnek kellene lennem...Ekkor majdnem elsírtam magamat, a szemeim minden esetre könnyben úsztak. Egyszerre fájt és adott remény ez a mondat. Ezek után felsorolt egy halom vizsgálatot, amire szükség lesz, mielőtt belekezdünk a lombikba, s mindezek elvégzésére szűk másfél hónapot kaptunk: a következő, március eleji konzultációra már eredményekkel a kezünkben kellett visszatérni.

Mint mindig, most is a női felet, tehát engem érintett a legtöbb és legkellemetlenebb vizsgálat. A magas prolaktinom miatt koponya MR-re kellett mennem, valamint hiszteroszkópiát is előírt. Előbbinél rosszul kötötték be az infúziót, ami így kicsit mellé ment, ezért még jó ideig fájt a karom utána. Utóbbinál pedig be kellett feküdnöm egy napra a kórházba, mivel altatásban végezték. Volt vele macera és izgulás bőven, de összességében nem volt annyira kellemetlen. A legrosszabb része az infúzió bekötése volt – és persze a vizsgálatot megellőző izgalom – mivel közben már édesdeden aludtam. Ébredés után pedig jószerivel semmi panaszom nem volt.

Ezeknek és az összes többi vizsgálatnak az eredménye negatív lett. Ennek lehetett örülni is, mivel nem találtak problémát – főleg semmi olyat, ami a lombik útjába állhatott volna! – ugyanakkor választ sem adtak a miért-re. Mi okozza a problémát? K. eredménye (újabb spermavizsgálat) viszont egyenesen felvillanyozott minket! A korábbi alig 1 millió katonából valahogy 144 millió lett! Persze a többi értékkel továbbra is akadtak gondok, úgy mint a mozgékonysággal és a formájukkal, de összességében biztató eredménynek tűnt. Messzemenő következtetéseket azért mégse lehetett levonni ebből, mivel ezúttal gépes vizsgálat történt, nem pedig ember által végzett.

Jöttek hát a találgatások: Mi okozhatta ezt a javulást?

Gondolhattuk, hogy az immár 2 éve folytatott életmódváltásnak most jött meg a hatása, de okolhattunk újabb változtatásokat. Nevezetesen két konkrét tippünk volt: az első az új pasivitamin, a korábban javasolt FER 14 helyett szedett Profertil. A sikerhez vezető másik lehetőség az volt, hogy a korábbi diétánkat kibővítettük gluténmentességgel. Hogy erre miért volt szükség? Nem tudom. Az új doki az eslő konzultáció alatt a rengeteg információtenger közepette, mintegy mellékesen megemlítette, hogy meg kellene próbálkoznom a glutén elhagyásával. Akkor csak arra volt időm, hogy lefirkantsam ezt a megállapítását a többi tudnivaló közé, eszembe se jutott visszakérdezni, hogy "Miért is?". Azonban bíztunk benne és a szaktudásában, így "A gyerekért bármit!" felkiáltással belevetettem magamat az új kihívások özönébe. Mondanom sem kell talán, hogy nem főztem kétfelé továbbra sem. Egyrészt rengeteg erőmet felemésztette újabb, immár gluténmentes receptek felkutatása, kitalálása, ami mellett nem maradt energiám kétfélét főzni, másrészt ezek mind olyan ételek, amik egészségesek, mindenkinek csak jót tehetnek. Olvastam persze, hogy egy egészséges embernek hetente legalább egyszer kell valami glutént tartalmazó ételt fogyasztania, különben érzékennyé válik rá, így erre figyeltünk is K. esetében.

Bizton mondhatom, hogy embert próbáló feladat a gluténmentes étkezés bevezetése. Egy év távlatából visszatekintve persze már nem tűnik olyan nagy dolognak, de akkor, ott igen nehéznek bizonyult. A legnagyobb kihívás a kenyérpótlék megtalálása volt. Ez egyébként még a mai napig csiszolódik, fejlődik. Van hova! De hogy mi lett a rövidtávú eredménye? Ami meggyőzött, hogy jó úton járunk és érdemes áldozatokat hozni, az az a tény volt, hogy az új diétával egy csapásra megszűnt a korábbi kóros puffadásom. Vicces módon az ősszel elvégzett cöliákia vérvétel negatív eredménye után kezdődött ez a kínos állapot, ami egyre kellemetlenebb lett és már pont gondolkoztam azon, hogy felkeresek egy gasztroenterológust. Három hónap alatt hamar eljutottam odáig, hogy csak a probiotikumok folyamatos szedésével voltam képes annyira kordában tartani a panaszaimat, hogy nyugodt szívvel emberek közé mehessek és egyúttal magunknak se okozzak annyi kellemetlen percet, amit a gázosodásom okozott...

Hát ezt szüntette meg egy csapásra az új diéta. K.-nál meg ezt idézte elő. Mármint nem maga a diéta, hanem a kevés glutén fogyasztása... így rövid úton ő is teljesen gluténmentes étkezésre váltott. Így esett, hogy ennek a mozzanatnak is tulajdoníthattu K. javuló eredményét. Egyre több vizsgálat foglalkozik ugyanis a glutén és a megddőség közötti kapcsolattal...

Itt látható annak a listája, hogy az évek során mennyi mindent igyekeztünk még tenni a gyermekáldás érdekében.

Folytatás