Hosszú 5 hónap telt el az első konzultáció óta, de végre január lett. Lassan beszélnem kellett a munkaadómmal is, hiszen eleinte csak egy-egy napra kellett eltűnnöm, később már 3 hetet terveztem kivenni a beültetés után.
(Nehéz kérdés, hogy kinek mennyit mondjon el az ember az őt érintő nehézségekről. A munkahelyen konkrétan van, akivel olyan jóban vagyok, hogy minden nehézségemet megbeszéltem vele, másnak viszont nem akartam ecsetelni a problémánkat. Viszont egy sikertelen lombik után, ha valaki odajön hozzád és gratulál, mondván "hallom várandós vagy", rájössz, hogy nem érdemes titkolózni, mert azzal csak a baj van. Más részről viszont egyre jobban feladatomnak is éreztem felvállalni a helyzetünket, mintegy szolidaritást vállalva ezzel a sorstársaim felé, és egyúttal kimutatni feléjük, hogy nincsenek egyedül. Amig nem akartunk róla beszélni, mi is magányosnak éreztük magunkat, de amint megnyíltunk mások felé, egyre több emberről tudtuk meg, hogy hasonló cipőben járnak.)
Januárban első alkalommal 8-án jártunk a kórházban a kötelező előadáson. Nem volt elvesztegetett idő, mert sok hasznos dolgot tudtunk meg és a kérdéseinkre is választ kaptunk. Nem sokkal utána kezdhettük is a lombik programot. A menzeszem második napján kellett bemennünk, ami ugye esetemben nem feltétlenül előre meghatározható időpont, de a munkahelyen tudták, hogy hirtelen fogok kiesni, így nem volt gond. A választott dokink sajnos nem volt aznap, a helyettese viszont az ultrahang alapján egyből elindította a programot. A szomszédos épületben mindjárt ki is váltottuk a szurit, majd visszamentünk, hogy beadják és egyben megtanítsák, hogyan szúrjam majd magamnak.
(Természetesen tűiszonyos vagyok, így rendesen próbára tett az a sok szúrkálás. Azért a jó ügy érdekében sok mindenre képes az ember... K.-t ugyanis képtelenség volt rávenni, hogy ő adja be. Eleinte persze próbáltam találni valakit, aki beadja helyettem – pl. az egészségügyis dolgozót a munkahelyen – aztán belenyugodtam a helyzetembe. Első alkalommal rendesen próbára tette az idegeimet, mire sikerült, pedig egyébként "felhasználóbarát" volt a fecskendő kivitele, amolyan tollféle, mint az inzulinosoknak. A tűiszonyom miatt rendesen leizzadtam, de az se segített, hogy a munkahelyemen kellett egy nyugod helyet találnom, mivel az beadsi időpontot szigorúan be kellett tartani.)
Eleinte semmilyen hatását nem éreztem a gyógyszernek, de a harmadik napon már kisebb szurkálásokat és feszítést éreztem a hasamban, ami napról-napra erősödött az idő előrehaladtával. Az 5. napon kellett visszamennem kontrollra, amikor ismét hiányzott a kezelőorvosom. A múltkori helyettesnél a megszokott gyors vizsgálatot újabb receptek és némi magyarázat követte. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy feltűnjön, hogy 2 új gyógyszerről beszélt a doki, de csak 1 új receptet kaptam. Hiába, rendesen le vannak terhelve szegények! Csak akkor jöttem rá, hogy nem is tudok semmit az állapotomról, amikor már kijöttem, bár feltételeztem, hogy ha valami rossz lenne, azt mondta volna az orvos. De azt sem kérdezte meg, hogy hogyan érzem magamat, mit érzek a hasamban...
Az új gyógyszerek kiváltása nem volt egyszerű feladat, mert volt köztük olyan, amit csak a Déli Pályaudvarnál lehetett kapni. El kellett hát menni érte, majd vissza a kórházba, hogy ott beadják és megtanítsák ezeknek a használatát is.
(Hamar kiderült, hogy ezeket már nem leszek képes beadni magamnak. Rendes fecskendőben voltak, előzőleg mindegyiket kotyvasztani kellett és míg az egyik csak a beadás után kezdett fájni, addig a Luveris égetett beadás alatt is. Szerencsére van egy kedves ismerősünk, akit meg tudtam bízni eme nemes feladattal, így két és fél napig járt hozzánk naponta kétszer beadni a három fajta injekciót. A hétvége jóformán a szurizásról szólt: reggel Cetrotide, utána borogatás és filmnézés a fájdalom elviselése érdekében – nem csak tűiszonyos vagyok, de a tűk okozta fájdalmat is rosszabbul tűröm, mint bármi mást –, ebéd, kis pihenés, újabb szurik... és közben egyre fogytak a még nem fájó helyek a hasamon az újabb injekciók számára.
Közben találtam egy fórumot a neten, ahol hasonszőrűekkel tudtam eszmét cserélni. Pont olyanokba botlottam, akik szintén abba az intézetbe jártak, mint mi. Ez rengeteget segített. Tűrtem és reménykedtem, hogy a hétfői kontrollon minden rendben legyen és a lehető leghamarabb mehessek majd a petesejt-leszívásra.
