A következő egy hónap türelmetlen várakozással és reménykedéssel telt. Szerencsére az újabb kontroll jó hírekkel szolgált, mert elhárult az akadály a beültetés elől. Azonban az is kiderült, hogy a petefészkeimen több kis ciszta van, de nem a beavatkozás miatt. A doki állítása szerint már az előzetes vizsgálatok során, kb. fél éve már látták, csak éppen elfelejtettek róla szólni nekem... na ezen egy kicsit leakadtam. Viszont boldogított a tény, hogy hamarosan várandós lehetek.
Ez se volt egyszerű menet, mert a rendszertelen menzeszem és a polycisztás petefészkeim miatt kiegészítő gyógyszeres kezelésre volt szükség. Most szerencsére sokkal kisebb adagot írt fel az orvos, de hát szúrni kellett magamat ismét. Természetesen mindez gyaloggalopp volt a teljes tortúrához (sok szuri, leszívás, túlstimulálás stb.) képest.
Szerencsére minden jól alakult, így hamarosan sor kerülhetett a várva várt beültetésre, jelen esetben a fagyasztott embrio transzferre (FET). Mivel korábban 3 szép embriót fagyasztottak le, jött a kérdés, hogy mennyit akarunk visszakapni. A 3 szóba se jöhetett, de a 2-t sem ajánlotta az orvosunk. Szerinte túl jó esélyeim voltak arra, hogy mindkettő megtapadjon, "az ikerterhesség pedig sok komplikációval jár". Rábíztuk, legyen 1, csak maradjon is meg! Mindjárt ki is számoltam, hogy akkor szinte a nyuszi hozza és karácsonykor születik az én kis angyalkám.
A beültetés napján végre nem szorongtam már annyira, amikor a kórház felé tartottunk. Hiszen erre vártunk és még csak kellemetlennek is alig mondható beavatkozással jár. Érzésre nem több, mint egy szokásos nőgyógyászati vizsgálat. Előre bekészítettük a fényképező gépet és úgy vártuk az előtérben, hogy végre minket szólítsanak és megnézhessük a felengedett embriónkat, még beültetés előtt. Sokat kellett várnunk, szinte mindenkit előttünk szólítottak, de végre bemehettünk és a biológus tudatta velünk, hogy felébredtek mindketten. Ezt nem értettük teljesen, hiszen egyről volt szó. Gondoltam, talán az az egy nem élte túl a fagyasztást, ezért került elő a maradék kettő. De mint kiderült, valami hiba folytán rossz információ jutott el hozzá, ezért olvaszottak fel kettőt egy helyett. Már az se zavart, hogy esetleg ikrek lehetnek, mert a sors kezét véltem felfedezni ebben.
A biológus hamarosan magunkra hagyott, majd a képernyőn megjelentek a mi kis embrióink. Boldogan fényképezgettük őket (K. telefonnal, én fényképezővel), és arra gondoltam, hogy ezek nem mindennapi képek nem mindennai gyerekekről. Hiszen hányan mondhatjuk el magunkról, hogy még blasztociszta állapotban voltunk, de már készült rólunk fénykép? :)
Innentől nem kellett várni, egyből megkaptam az ágyamat 6 sorstársammal egyetemben az emeleten. Mind beültetésre jöttünk, ezért izgatottan, de jó hangulatban várakoztunk. Most nem szúrkáltak minket, még infúziót sem kaptunk, nem kellett senkit sajnálni... csak a visszaérkezők boldog arcát láttuk, akik abban az órában anyák lettek.
A beavatkozásnál is én lettem az utolsó (még bent voltam, amikor lekapcsolták a villanyt és a gépeket). Szerettem volna minél hamarabb visszakapni az embriókat, de azt se bántam, hogy így alakult. A biológus is mondta, hogy egyiküknek még kicsit tágulnia kell, lehet, hogy arra vártak... Amikor végre lehívtak, arra számíottam, hogy az orvosom bossznakodni fog, hogy nem úgy alakultak végül a dolgok, ahogy ő akarta, mert mégis 2 embriót kapok vissza. Ezzel szemben folyton csak mentegetőzött és bizonygatta, hogy nem is olyan rossz az az ikerterhesség. Még K.-t is megkereste a folyosón, hogy kimentse magát. Azt mondta, úgyis ez lett volna a B terv, meg hogy ő hisz abban, hogy az ilyen véletlen dolgok okkal történnek. Ebben egyetértettünk.
A beavatkozás nagyon gyors volt. Langyos öblítés, UH ellenőrzés, katéterezés (vékony kis cső, alig érezni, abban vannak az embriók), majd ismét UH segítségével ellenőrizték, hogy ténylegesen jó helyre kerültek a kicsikék. (Egy kis légbuborékkal kerülnek be, az látható az ultrahangon.) A doki kiment, így nem is értettem elsőre, hogy csak ennyi volt az egész vagy csak most kezdődik majd. Az asszisztens mondta el, hogy bizony ennyi volt. Kismama lettem! Egy percen belül jött is vissza az orvosom, és nyomtatott egy képet, amin látszik a két kis fehér folt. Ezt nézegettem könnyeimmel küszködve a meghatottságtól, amíg fekve kellett maradnom. Végre visszakaptam őket!
A kötelező 10-15 perc fekvés után tolókocsiban vittek vissza a kórterembe. Egy óra boldog pihenés következett, majd K. lement a záróért. Állítólag még akkor is szabadkozott a doki, pedig nekünk eszünkbe se jutott ebből problémát csinálni. Mehettünk haza. Én a hátsó ülésen feküdtem, míg haza nem értünk, majd K. az ölében vitt fel a másodikra, nehogy rajtunk múljon a dolog sikeressége. Közben az érintetteknek írtam egy sokat mondó sms-t: "Ketten jöttünk, négyen megyünk haza."
Reméltem, hogy a nevetés ilyenkor nem árt, mert délután volt benne részünk bőven!. Egyrészt, mert nagyon boldogok voltunk, másrészt pedig, mert előkerült az utónévlexikon, amin aztán igazán jókat lehet derülni. Csak viccből, de nagyon ütős nevet találtunk ki: H. Ajándék Életke (lánynév). K. harmadik névnek ajánlotta a Reményke nevet is! :D
