A történtek után egy hétig még nem bírtam dolgozni menni, ezért otthon maradtam. Gyakran kerülgetett a sírás, de még később is nehézséget okozott, hogy ha bármilyen csalódás ért, egyből elgyengültem és elkeseredtem tőle. Elhagyott az erőm.
Sokan próbáltak pátyolgatni, de magamban akartam lenni. Irritált, ha kerestek, de bosszantott, ha nem érdeklődtek felőlünk. Pont, mint a filmekben!
Az idő múlásával, hetekkel később egyre könnyebb lett persze, mert az ember magtanul együtt élni sorsával és egyre jobb abban, hogyan rejtse el érzéseit. A munka egész jól lekötötte a gondolataimat, ugyanakkor úgy éreztem, belülről emészt a kétség, hogy történhet-e velünk még bármi jó. Milyen jó a magyar kifejezés: "Ne emészd magad!" Az ember mások előtt nem sír, szinte vidám, de belül mégis zokog...könnyek nélkül, hang nélkül, keservesen. Már egy hónap is eltelt, de még mindig azt éreztem, hogy a nap nagy részében álmodom, de amikor néha felébredek, szembesülnöm kell a rideg valósággal, a kétségeimmel. Nem tudtam bízni a jövőben. Úgy éreztem elfáradt a lelkem.
...
Szerencsére igaz a mondás, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Ahogy hamarosan eljött a nyári pihenő, úgy szép fokozatosan végre magamhoz is tértem a kábulatból. Tudtam ismét előre tekinteni, még bízni is. Hamarosan nagy döntésre szántam el magamat. Talán még nem említettem, hogy tanítóként dolgoztam, miközben a korábban leírtak megtörténtek velem. Maximalista emberként nagyon megviselt, hogy a lombikkal járó dolgok miatt nem tudtam 100 %-ot nyújtani a munkámban és szomorúan vettem észre, hogy a gyerekek is megsínylették a sok hiányzásomat, de nyilván a gyakori zaklatott lelkiállapotom se tett jót nekik. Ugyanakkor mindenki azt szajkózza, hogy a meddőség egyik komoly okozója a stressz, így logikus volt a következtetés, hogy a következő szeptemberben már ne folytassam a munkát. Az osztályom úgyis elballagott, elmentek felsőbe, így egy év fizetésnélküli szabadságot igényeltem. Úgy gondoltuk, minden pénznél fontosabb, hogy gyermekünk legyen, és ezt a döntésünket azóta se bántam meg!
Munka híján végre volt időm rendesen kivizsgáltatni magamat, és belejönni az új diétámba, amit az idő közben kiderült enyhe inzulinrezisztenciám tett szükségessé. Épp időben derült ki ez a probléma, mert így a kötelező 3 hónap leteltével nem vágtunk bele mindjárt a következő lombikba, inkább elmentünk nyaralni, kikapcsolódni! Közben reméltem, hogy a diétám már rövid távon is kifejti hatását és hozzájárul majd a következő próbálkozás sikerességéhez.
Amikor végre a jövővel is tudtunk foglalkozni, sokat gondolkoztunk azon, hogy akkor teljsen új lombikot kérjünk (gyógyszeres kezelés, petesejtleszívás-megtermékenyítés, beültetés) vagy a maradék 1 db lefagyaszott embriónkat kérjük vissza. Eleinte azon az állásponton voltam, hogy teljes lombikot lenne célszerű bevállalni, hiszen minél fiatalabb vagyok, annál több az esély a sikerre. De az is mellette szólt, hogy a lehetséges 5 OEP finanszírozás igénylését nem érdemes talán "elpazarolni" egy sima kis fagyasztott embrio transzferre (FET), ami 100.000 Ft körüli összeg lenne egyébként, amikor a lombik legalább 400.000 Ft.
A nyaralás után végre ismét éreztem kellő erőt a folytatáshoz, valamint a már jól megszokott sürgető érzés is megjelent, ezért úgy döntöttünk, hogy szeptembernél tovább nem is várunk már.
