A beültetés utáni második napon, kedden ezzel a gondolattal ébredtem: De jó, megyünk Tatára kikapcsolódni! A következő gondolatom az a megfoghatatlan tény volt, miszerint iker embriók vannak bennem. Mindkét megállapítás boldogsággal töltött el, még ha ez utóbbit felfogni szinte lehetetlen volt. Ezt leszámítva ez a kedd is átlagos napnak indult, mígnem...
...körülbelül a felkelés után 20 perccel elkezdett görcsölni a hasam. Először még csak gyengén, majd egyre erősebben. Igyekeztem nem izgulni (ki ne izgulná szét magát beültetés után bármilyen kis görcsöléstől?), de 30 perc elteltével már olyan mértékű lett a fájdalom, hogy kénytelen voltam fájdalomcsillapítót és egyben görcsoldót is bevenni. Miután a gyógyszerek mellett is csak erősödött a fájdalom, megengedtem K.-nak, hogy felhívja kezelőorvosunkat, aki éppen szabadnapos volt. Ennek ellenére készségesen segítségünkre volt, ellátott tanácsokkal és azt javasolta, hogy ha fél órán belül nem enyhül a fájdalom, akkor menjünk be az intézetbe, ahol majd megvizsgál a kollégája.
Bár nagyon elleneztem, hogy így folytatódjon a történet – hiszen kikapcsolódni indultunk volna –, a fájdalmat egyre nehezebben bírtam már, ezért hamarosan útnak indultunk. Na ilyenkor tűnik fel igazán az embernek, hogy milyenek a magyar útviszonyok és milyen gyér az autónk lengéscsillapítója! Minden egyes zökkenőt megéreztem. Csak az a gondolat tartotta bennem a leleket, hogy az intézetben majd elmúlasztják ezt az állapotot. De az út így is egy örökkévalóságnak tűnt. Ekkor már remegtem a fájdalomtól és a víz is kivert, így csatakosan, félig pizsamában érkeztünk meg az intézetbe. Én úgy éreztem, hogy borzalmas látványt nyújthattam, de kívülről feltehetőleg nem látszott annyira az a borzalom, ami bennem dúlt, mert csupán leültettek és várnunk kellett, mert a dokinál még voltak páciensek. A fájdalmat kísérő szűnni nem akaró remegés, az állandó hőingadozás és verejtékezés szinte kibírhatatlanná tett minden egyes pillanatot, amíg várakozni kellett. Nem beszélve arról a belülről mardosó érzésről, amit a tudatalattim sugallt agyamnak: valami nagyon nincs rendben!
Amikor végre megjelent a helyettes orvos, kikérdezett, megvizsgált, de nem látott semmit az ultrahangon, csupán enyhén megnagyobbodott petefészket (kb. 6 cm) és kevés hasűri folyadékot. Mindez ilyenkor természetes, hiszen gyógyszeres kezelésem volt. Rimánkodásomra közölte, hogy nem adhat gyógyszert, amíg ki nem derül, hogy mi a bajom, ahhoz viszont be kell menni a kórházba. Mentőt hívtak, mert autóval nem vállaltam volna az utat (alig bírtam már mozogni) és gondoltam, így gyorsabb lesz. Tévedtem.
Várni kellett, mire lett szabad kocsi.
VÁRNI kellett, mire odaértek!
VÁRNI KELLETT, mire mindent lepapíroztak és kitalálták, hogy hová is vigyenek!
És még gyógyszert sem adtak a mentősök! Pedig ez volt a reményem. Már csak abban bízhattam, hogy gyorsan beérünk a kórházba, ahol végre adnak valamit a fájdalmaimra!
