Az ember azt gondolná, hogy ha valaminek, hát a mentőautónak szuper lengéscsillapítója van. Hát kérem, ez egy nagy tévedés! És mindehhez hozzájön még az, hogy mindenen átrobog, úgy mint pl. a villamossínt az úttesttől elválasztó félgömb alakú bukkanókon. Így nem elég, hogy az embernek mindene fáj, még jól szét is rázzák, hogy minden zökkenőre nyögjön egyet. Végülis így legalább hallhatták, hogy a kb. 5 perces út minden pillanatában eszméletemnél voltam. Pedig még szerencsésnek is mondhattam magamat, mert területileg a váci kórházba tartoztam, oda kellett volna vinniük, ám az intézetnek volt összeköttetése egy közeli, jobb hírű fővárosi kórházzal.
Habár a mentőre sokat kellett várni, mivel velük érkeztünk a kórházba, rögtön kerítettek orvost, aki foglalkozzon velem. Közölték, hogy nem, még mindig nem adhatnak gyógyszert a fájdalmaimra, de cserébe lázasan vizsgálni kezdtek. A hagyományos nőgyógyászati vizsgálattól nem lett okosabb a doki, cserébe ragaszkodott hozzá, hogy ebben a "rendkívül kényelmes" pozícióban maradjak, amíg bekötik az infúziót (persze nem sikerült) és meséljem el a fél életemet. Még mindig szörnyen remegtem, a hasam egyre jobban fájt, már a légvételtől is, így beszélni sem volt kellemes, de erőm se igen volt hozzá. A doki viszont "praktikusan" a szoba másik feléből, függönyök takarásából tette fel szokványos kérdéseit, amire halk feleleteimet rendszerint nem értette. Amíg válaszaimat begépelte a jól ismert két ujjas módszerrel a gépbe, csupán az "ezt nem hiszem el" szavakat suttogtam K. felé, miközben verejtékező arcomat törölgettem.
Talán már dél felé járhatott az idő (bevallom, nem az óra nézegetésével voltam elfoglalva), mire kaptam egy ágyat, ahol végre nyugodtan beköthették az infúziót. Előtte még méltatlankodtak egy sort, hogy nem hoztam magammal hálóinget. No, igen. Bevallom, nem erre készültünk... Innen már haladtak a dolgok: vérvétel, ultrahang, mellkasröntgen. Mindjárt meg is állapították, hogy a meddőségi központban semmihez sem értenek, mert a mentősökkel küldött papíron sokkal kisebb méretű ovárium (petefészek) és kevesebb hasűri folyadék volt megjelölve, mint amit ők láttak. Na, erre a megállapításukra még visszatérek!
A röntgenen megállapították, hogy a tüdőmben nincs folyadék – hurrá! – viszont ekkor már nyilalló fájdalom jelentkezett a vállamban minden egyes légvételnél. Két vizsgálat között az ágyamban fetrengtem és fájdalomcsillapítóért könyörögtem, de csak algopyrint kaptam, ami semmit se használt. Egyszer K. pont kiment telefonálni, amikor olyan bénító szúrást éreztem az egész mellkasomban, hogy nem bírtam levegőt venni és még csak szólni sem tudtam, nemhogy kiáltani, miközben úgy éreztem, menten megfulladok. Szerencsére hamarosan enyhült a fájdalom, de mikor K. visszajött, mondtam neki, hogy szóljon valakinek, hogy nehezen kapok levegőt. Erre kitalálta a nővérke, hogy fel kell engem ültetni, mert fektemben a tüdőmre mehet a folyadék. Önerőből nem ment, hát K.-val ketten próbáltak szép lassan felemelni, de ekkor ismét jelentkezett az a bénító, szúró fájdalom a mellkasomban és a vállaimban, ezúttal viszont olyan erővel, hogy önkéntelenül kiabálni kezdtem a fájdalomtól. Gyorsan visszafektettek, de izmaim görcsösen összerándultak a fájdalomtól, így az nem tudott múlni. Hiába mondta a nővérke, hogy ne feszítsem meg a testemet, beletelt jó pár másodpercbe, mire hatni tudtam eszemmel az izmaimra.
Talán mondanom sem kell, hogy olyan hatásos volt ez a belépőm, hogy ebből és az egyre csak romló vérképemből végre rájöttek, hogy tényleg komoly a baj. Közben volt újabb ultrahangos vizsgálat is, amiből arra is fény derült, hogy talán mégse tud mindent rosszul a meddőségi központ, merthogy a második ultrahangon már ők maguk is teljesen más – egyértelműen romló – képet kaptak állapotomról. A bal petefészkem ekkorra már akkorára duzzadt, hogy az ultrahang vizsgálófejével nem tudták egyben befogni, de körülbelül 12 cm-esre saccolták. A helyzet tehát drasztikusan romlott. Megszületett hát a döntés: vissza kell hívni a főorvost, hogy ő döntsön a továbbiakról.
Késő este lett, mire találkozhattam a végig nagyon kedves, nyugodt, mackós főorvos úrral, aki elmondta, hogy egyértelműen sok folyadék van bennem, sőt, egyre több. Kaptam hát a bordáim alá egy helyi érzéstelenítőt, majd hozott egy nagy fecskendőt tűvel, hogy mielőbb kideríthessük, víz avagy vér van a hasüregemben. Alapjároaton frászt kaptam volna, hogy valaki egy ekkora tűt akar a hasamba szúrni, de most valahogy megnyugtató volt a gondolat, hogy végre haladunk a megoldás felé, és már erőm se volt izgulni. Hála a helyi érzéstelenítésnek nem is éreztem semmit és már kezdtem is örülni, hogy átlátszó valami jelenik meg a fecskendőben, ahogy a főorvos hízta a dugót, de sajnos csak a vákuumot láthattam, mert rossz helyre szúrt. Második próbálkozásra már egyértelműen pirosló vér volt az, amit láthattunk. Ez volt sajnos a rosszabb kimeneteli lehetőség, mert így mindenképpen műteni kellet, de én már ezt se bántam. Megnyugtattak, hogy laparoszkópiával tervezik végrehajtani a műveletet és csak a legrosszabb esetben veszik ki a petefészkemet. Nem bántam én már semmit! Örültem, hogy közel 14 órás szenvedés után végre megoldást találnak fájdalmaimra.
Mielőtt betoltak a műtőbe, K. még adhatott egy búcsúcsókot. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy "Mi van, ha ez az utolsó csókunk?" de mindjárt el is hessegettem ezt a képtelen ötletet. Fáradt kábulatban, nyugodtan vártam, hogy bekerüljek a műtőbe és elaltassanak. Megszűnt a világ, elmúlt a fájdalom.
