... A következő emlék, hogy a műtőasztalról átsegítenek a hordágyra, majd megint filmszakadás... legközelebbi eszmélésemnél már a kórteremben voltam, ahol szép lassan ráeszméltem görcsös hasfájásomra. Nem volt túl erős, de azért kellemesnek sem mondható, így amikor a nővér hamarosan megkérdezte, hogy kérek-e fájdalomcsillapítót, határozott igen volt a válaszom. Az egész procedúrában csak ennyi kellemetlenségem volt, meg persze, amig bekötötték az infúziót, semmi más! Örültem, hogy itt nem akartak rábeszélni az éber leszívásra, mint az előző helyen. Úgy is kibírható volt, de ha egyszer így is lehet...
Azért örültem, hogy ezen is túl vagyok és már csak arra vártam, hogy láthassam K.-t. Azonban még megfigyelés alatt tartottak 1,5 órán keresztül és a kótyagosságomnak is el kellett múlnia. Addig viszont kaptunk rágcsálnivalót és teát, szóval teljes volt a kiszolgálás. Eleinte ágyon feküdtem, majd átkísértek egy nagyon kényelmes fotelba – ekkor tudtam már enni-inni – végül az ellenörző vérnyomásmérés után engedtek el. Siettem átöltözni, majd a nővérke lekísért K.-hoz, aki addig izgulhatott, hogy vajon mi van velem. Szinte alig ültem le az előtérben, máris mehettünk a dokinkhoz, hogy megbeszélhessük a továbbiakat. Megtudtuk, hogy annak ellenére, hogy sokkal kevesebb gyógyszert kaptam, ezúttal 17 petesejtet sikerült leszívni. A többit eldönti az idő és a megtermékenyítés sikeressége. Ezúttal is a biológusok döntésére bíztuk, hogy hány napos embriókat kapjunk majd vissza, hiszen ők értenek ehhez a legjobban.
Ez a rész itt sem ment másként, mint az első intézetben. Másnap kellett telefonálni a "titkos" számon, ahol a biológus közölte, hogy 11 embriónk lett, így az 5 napos beültetés volt a kitűzött cél. Azért még pénteken vissza kellett telefonálni, hátha változik a helyzet, de végül maradt az eredeti terv. Így esett a beültetés időpontja a nyár első napjára.
Ezt a pár napot is nehéz volt kivárni, de igyekeztem keveset gondolni rá, hogy nyugodt tudjak maradni. Aznap reggel azért már elég izgatott voltam. Az intézetben elmondták, hogy 4 embriónk maradt meg, így 2-t terveznek beültetni és a maradékot lefagyasztani, amennyiben ez nekünk is megfelel. Természetesen helyeseltünk. Meg is nézhettük őket mikroszkóp alatt, de sajnos itt nem volt lehetőség arra, hogy fénykép készüljön róluk. A megtekintés közvetlenül a beültetés előtt történt a műtőben, ezért amíg én átöltöztem, addig K. is kapott műtősruhát és természetesen az embriók behelyezése alatt is bent maradhatott velem. Ez a mozzanat különlegessé tette számunkra azt a műveletet, amit egyébiránt ugyanúgy végeztek el, mint bármelyik másik meddőségi intézetben. Na, azért az más volt itt, hogy a dokink végig kommentálta, hogy épp mit fogok érezni vagy mi fog történni és általában nagyon kedves volt hozzám (mint mindig).
Megfoghatatlan érzés volt számomra ismét, hogy 2 életke került belém, de egyedül maradtam ezzel a felfoghatatlan ténnyel, mivel a kötelező pihenő alatt K. megint nem maradhatott velem a kórteremben. Most még nehezebb volt elhinni, és talán ezúttal már nem is akartam annyira beleélni magamat.
Hazaindulás előtt csak annyi utasítást kaptunk, hogy aznap még pihenjek, másnaptól viszont feltétlenül mozogjak (és még a házasélet is engedélyezett). Ez a dokink azon a véleményen volt, hogy a fekvés többet árt, mint használ, mert a mozgás és a sok folyadék fogyasztása a legjobb ellenszerei a túlstimulálásna. Bár sokkal jobban éreztem magamat, mint a több mint egy évvel korábbi lombik után, megfogadtam a tanácsát, hogy még véletlenül se fordulhasson elő újra a tavalyi eset.
Az embriók visszahelyezése utáni napon tehát nem maradtam ágyban, mozogtam sokat, de súlyokat természetesen nem emelgettem. Máris tervezgettük a másnapot, amikorra azt terveztük, hogy két éjszaka erejéig kiruccanunk Tatára. Alig vártam már a megterhelő lombik program után a megérdemelt kikapcsolódást!
