Hosszú volt az út, mire eljutottunk oda, hogy két gyönyörű, egészséges gyermek szülei vagyunk.

(Ha lemaradtál a történetünkről, a meddőség útvesztőjében töltött éveinkről, itt elolvashatod: Megtekintés )

Fiunk lassan 10 éves lesz, lányunk 7, mindketten iskolások és nap mint nap hálát adunk értük és azért, hogy a szüleik lehetünk.

De ha követted sorsunkat felmerülhet benned is a kérdés, hogy a majdnem a halálommal végződő utolsó lombik után mi történt a 2 lefagyasztott embriónkkal. Röviden: 10 évig semmi. Ültek a hidegben és vártak. Pár hónapja azonban megfogalmazódott bennem, hogy nem jól van ez így. Félve hoztam fel a témát K-nak és meglepetésemre meglepően támogatóan reagált. Bár hitbeli különbségeink miatt különbözően látunk dolgokat, mégis sikerült közösen dűlőre jutnunk: mindkettőn számára elfogadható megoldás lett, hogy igényeljük a FET-et (fagyasztott embriót felengedés után beültetik), ezzel esélyt adva, hogy akár 4 gyermekes család leszünk. De természetesen csak abban az esetben, ha van rá mód, hogy minél természetesebb módon, akár mindenféle gyógyszer és hormon nélkül vághatunk bele a folyamatba!

Nem titkolom, hogy kissé aggódtam, mit vállalunk magunkra ezzel:

– Milyen  hatásai lehetnek rám nézve az esetleges kezelésnek?

– Hogyan viselem majd a terhességet, ha újra terhességi cukrom lesz?

– Mit szólnak majd a gyermekeim, hogy hirtelen sokkal kevesebb időm és energiám lesz rájuk?

– Milyen lesz a szülés? (Az első nagyon nehéz, végül császárral végződő és a 2. hüvelyi, de szintén nem komplikáció mentes után...)

– Hogyan tudunk jó szülei lenni még 2 gyermeknek... hogyan fogunk újra éjszakázni? Hiszen nem lettünk fiatalabbak az utóbbi 10 évben!

Miután felkerestük a volt Káli intézetet, ahol az embrióinkat tárolták, meglepően hamar fogadott minket a főorvos (talán az előéletünk miatt?), aki biztosított minket, hogy minden rendben, egyszerűen mehetünk spontán ciklussal, csupán a tüszőrepesztőre lesz szükség meg persze a terhesség megmaradását támogató progeszteronra és mindezt már a következő ciklusomban el is kezdhetjük!

Megkönnyebbülten mentünk haza, majd tértünk vissza pár hét múlva, amikor kiderült, hogy azért nem is olyan egyszerű ez a dolog. Több vizsgálatra (UH és vérvétel) is szükség volt a kezdésig, aztán kiderült, hogy azt a tüszőrepesztőt nem is 1x, de 3x kell alkalmazni. De ha már benne voltunk, elfogadtuk ezeket a tényeket és izgatottan mentünk a beültetés napján, ahol kiderült, hogy a 2 embrióból csak az egyik (a szerkezetileg eredetileg is fejlettebb) élte túl a felengedést). Őszintén szólva ettől megkönnyebbültem, mert így bizonyossá vált, hogy ezt a procedúrát nem kell többé végigcsinálnom.

(Feltehetőleg az előzmények miatt elég rosszul viseltem érzelmileg mindent, ami a lombik kezeléssel kapcsolatos. Még egy pszichológust is felkerestem, miután felismertem, hogy nem normális reakció enyhe pánikrohamot kapni attól, hogy hamarosan telefonon beszélni fogok a kezelő orvosommal. Meg is állapította, hogy feltehetően PTSD-m van.)

Ezzel párhuzamosan váratlanul elérzékenyültem, mert megérintett, hogy van egy életke, aki a miénk és mindjárt otthont adhatok neki. Korábban úgy éreztem, hogy bárhogy végződik ez a történet, mindent ugyanúgy el tudok fogadni, de most hirtelen kötődni kezdtem és a beültetés után erős megérzésem támadt, hogy egy kislány van a pocakomban.

Ezt az idilli hangulatot "enyhén" árnyalta az esti, immár második adag szuri esedékessége, ami valamiért nagyon nem akart sikerülni. Első alkalommal az esetleges mellékhatásokon buktunk ki (újra megismétlődhet, ami korábban történt velem?) és majdnem abbahagytuk az egész procedúrát, ezúttal viszont tűiszonyos énem jött ki rajtam és lélekjelenlétem nem volt beadni az aznapi adagot. K alapból elhatárolódott attól, hogy tűt szúrjon belém (korábban is én oldottam meg), de most én is majdnem elájultam közben... így nem tudtam, mivel teszek rosszabbat: ha ekkora stressznek teszem ki magam és ezúttal a pici embriót is vagy ha nem adom be a gyógyszert? De sikerült ezen is túllendülni.

Hosszú, várakozással teli napok következtek, de nem akarok senkit a részletekkel untatni. Hétfőre volt időpontom HCG vérvételre, de előtte szombaton elkezdtem enyhén vérezni, majd vasárnap hajnalban minden kétséget kizáróan eldőlt: ez a lombik is sikertelenül végződött.

Összegzés: 4 beültetés zero sikerrátával. Igaza volt az orvosoknak: tényleg meddők vagyunk. Vagy mégse? ;)

Senki ne aggódjon értünk, boldog, teljes családunk van 2 nagyszerű gyermekkel, akik mellett nem igen unatkozunk! (Ki tudja, ha úgy döntünk, elvileg lehet is még gyermekünk... ) Beismerem most azért gyászolok egy kicsit, ugyanakkor felszabadító érzés tudni, hogy ezzel az egész lombikos történetünket lezártnak mondhatjuk. Egy történet véget ért, nem maradt semmi, ami az emlékeket újra kellemetlen valósággá formálják, minden elkerülhet végre a helyére, élettörténetünk polcára. Megmarad minden emléknek. Jó vagy rossz? Mindegy. Vége. Megtörtént. A miénk.