Mostanra már bizonyosan sok kedves olvasó oldalát furdalja a kíváncsiság, hogy vajon mi lett minden eddig leírt történetnek a végkimenetele. Sajnos még nem árulhatom el, de ígérem, hogy hamarosan fény derül mindenre. Még annyit, hogy szerintem megéri kivárni a végét!
Ahogy az már korábban kiderült, igazából nem ez volt a harmadik lombikunk, mivel a második csak fagyasztott embrio transzfer volt. Testileg tahát nem is volt olyan megterhelő, lelkileg viszont ugyanúgy végig kellett élni a veszteséget, hát ezért mondon mégis, hogy ez már a harmadik, amiről most beszámolok.
Habár K. eredményei sokat javultak az utóbbi időben, dokink szerencsére nem pártolta, hogy visszalépjünk és inszeminációval kísérletezzünk. Kitűztük hát a következő lombik várható időpontját májusra. Addig nem volt más dolgom, mint a következő menzeszem kezdetén felhívni az orvosunkat, hogy akkor megbeszéljük a fogamzásgátló szedésének mikéntjét. Ez kérem nem elírás, valóban fogamzásgátlót kellett szednem, merthogy ebben az intézetben ez a protokoll általában a lombikok előtt. Állítólag ez a módszer segít elkerülni a később kialakuló óriás cisztákat, de ez a tény nem segített azon, hogy kellemetlenül érezzem magam, hogy sok éves próbálkozás és kesergés után FOGAMZÁSGÁTLÓT vegyek be!
A korábbi rengeteg kivizsgálás után üdítő volt, hogy csak ezzel az egy dologgal kell foglalkoznunk, de ekkor sem unatkoztunk: szerveztünk egy nagy páros utazást még a lombik előtt, hogy lelkiekben feltöltődjünk és addig se járjon folyamatosan ezen az agyunk. Mit ne mondjak, nagyon jót tett! Azóta is szuperlativuszokban beszélünk arról az útról.
Aztán persze nagy izgalommal vártuk május 6-át, amikor vissza kellett menni kontrollra. Sajnos az UH alapján kiderült, hogy még nem állok készen a kezdésre, így a fogamzásgátló megnyújtott szedésével meghosszabbítottuk a ciklusomat és 17-én kezdtük el végül a stimulációt. Addig is akadt dolgunk: ezúttal altatásban kértem a leszívást (és milyen jó döntés volt!), de ehhez kellettek vérvétel eredmények és EKG vizsgálat. Erre jött pluszban, hogy a biztonság kedvéért még nézettem prolactin szintet, valamint egy gyors mell UH-ra is elmentem, mert már több mint egy év telt el az előző vizsgálat óta.
Május 17-én kezdtem hát ismét szúrni magam a már jól ismert Gonal f nevezetű készítménnyel. Azonban ezúttal 100 egységre csökkentettük az adagot és nem is kaptam mellé más tüszőérés serkentőt. Ez az adag ment 6 napig, majd 87,5 egység 2 napig. Ezen kívül csak a szokásos tüszővédő Cetrotide volt és persze a végén a tüszőrepesztő Ovitrelle. Ezúttal olyan ügyes voltam, hogy már csak egy alkalommal mentem a helyi szakrendelőbe beadatni szurit. A többit (még a Cetrotide-et is!) egyedül oldottam meg. Bár ez utóbbi nem csak az én ügyességemnek köszönhető...
Van ugyanis az a fránya tűiszonyom, ami a tollszerű fecskendőkkel még csak-csak megküzd, de a Cetrotide féle fecskendős, hosszútűs, kevercelős dologgal igencsak hadilábon áll (na, már nem annyira). Ezért amikor a doki felírta a tüszővédőt, egyből felkerestem azt a kedves ismerősömet, aki korábban is segítségemre volt, amikor eluralkodott rajtam a tűfóbia. Ő azonban sajnálatos módon nyaralt, így kénytelen voltam az intézetből egyenesen a helyi nőgyógyászatra menni, ahol a főorvos személyesen állt a rendelkezéseme, hogy beadja a kérdéses injekciót. Szerencsémre hamar bemehettem a rendelésre, de hamar ki is akartam jönni!!! Nem akarok senkit pocskondiázni, ezért nem is írok soha neveket, helyszíneket. De! Kiderült, hogy nagy kedvessége és segítőkészsége ellenére az igen tisztelt főorvos úr nem ért ezekhez a szurikhoz, ám kérdezni nem akart, leplezendő tudatlanságát. Így esett, hogy az első adag gyógyszert a keverceléshez használatos vastag tűvel akarta beadni (még jó, hogy figyeltem és szóltam neki, hogy cserélje le a beadáshoz használatos tűre!), a másiknál pedig majdnem belém nyomta mind a 300 egységet, holott, mondtam neki, hogy csak 87,5 kell! Amikor ezt észrevettem, majdnem rosszul lettem, de kiderült, hogy szerencsémre annyira nem ért hozzá, hogy fel se tűnt neki és igazából csak egy lyukat szúrt rajtam, de a gyógyszerből egy cseppet se juttatott belém. Az első malőrnél még hallottam az asszisztens elfolytott kuncogását, itt viszont közöltem vele, hogy nem sikerült beadnia, majd gyorsan hozzátettem: "Tudja mit? Ezt én is be tudom magamnak adni otthon!" Majd amennyire sietségem engedten, mosolyt erőltetve az arcomra udvariasan megköszöntem a segítségüket (végülis azt egész jól beadta, ami miatt felkerestem) és olyan gyorsan kiviharzottam a rendelőből, amennyire csak tudtam. Bele se akarok gondolni, hogy mi minden lehetett volna abból, ha az egészet beadja...!
Kezdett hát nagyon elegem lenni a szurikból! Alig vártuk már a leszívást, ami végül május végére esett. Ezúttal nem is izgultam szinte egyáltalán, mert tudtam, hogy jó kezekben leszek és az altatlás gondolata is nyugalommal töltött el. Elérkezett a nagy nap és sehol se volt a szokásos reggeli ideges rosszllét, hányinger stb. És tényleg mennyire másként ment minden, mint a korábbi intézetben! Megérkezésünk után alig kellett várni, majd a dokim személyesen (!) kísért fel az öltözőig. Sajnos Gábor nem jöhetett velem ezúttal, de végül nem is hiányzott, mert a nővérke végig nagyon figyelmes volt. Már az is nagyon más volt, hogy nem kellett semmit magammal vinni, adtak mindent: hálóinget, zacsit a lábakra és a fejre. Ahogy elkészültem, már vittek is a műtőbe. Ott egy kedves aneszteziológus várt, aki arról kérdezgetett az infúzió bekötése közben, hogy hova tervezünk menni nyaralni. Sokra nem emlékszem, mert szinte egyből elaludtam...
