Mivel egy év fizetés nélküli szabadságot igényeltem a munkahelyemen, a második, szintén sikertelen lombik után volt bőven időnk felocsúdni, majd alaposan rákészülni a következőre. Mindent meg akartunk tenni, amit csak lehet, hogy ezúttal sikerrel járjunk, ezért is hagytunk elég időt regenerálódni testileg, érzelmileg. Bennem ekkor olyan mértékű lelki fáradtság volt, hogy hónapokig egyáltalán nem éreztem semmi ingerenciát arra, hogy előre haladjunk az intézményváltásban. Tudtuk, hogy az új helyen várólista van és nyilván elmegy megint egy csomó idő az újabb vizsgálatokkal, melőtt rátérhetnénk a lombikra. Ennek ellenére több mint 2 hónap kellett, mire fel bírtam hívni őket, hogy időpontot kapjunk az első konzultációra. Három hónapra előre volt szabad hely, így maradt még elég idő összeszedni magunkat.

Mivel a második lombik előtt nem sokkal fény derült enyhe inzulinrezisztenciámra, rengeteg időm elment főzőcskézéssel, kísérletezéssel. Ismerkedtem a különböző cukorhelyettesítőkkel és igyekeztem olyan recepteket keresni, amik teljes kiörlésű liszttel készítve is ehető eredményt adnak. A mindennapi kenyeret is igyekeztem magam készíteni, mert csak így lehettem biztos benne, hogy semmi felesleges (ne adj' Isten ártalmas) anyag nem kerül bele. A friss, meleg fehér kenyér persze hiányzott néha, de összességében finom kenyereket sikerült készíteni, így nem panaszkodhattunk. Írom ezt többes számban, merthogy K.-nak is azt kellett ennie, amit elé raktam és nem voltam hajlandó kétfelé főzni/sütni. De nem is árt meg senkinek, ha így étkezik, sőt!

Sokan kérdezték akkoriban, hogy mivel töltöm az időmet, hiszen biztosan unatkozom otthon. Jelentem, egyáltalán nem unatkoztam! A sütés-főzés elég sok időt elvesznek az ember napjából, hát még a velük együtt járó kosz eltakarítása a konyhából! Amikor még dolgoztam, a házimunkát igazszágosan elosztottuk K.-val, de most szinte mindent magamra vállaltam. Ugyanakkor két helyre is eljártam baba- és kisgyerekvigyázóba (az egyik rokon volt, a másik barát), ami rendkívül jót tett a lelkemnek. Korábban én is azt hittem, hogy majd rengeteget olvasok a sok szabadidőmben, de erre végül alig maradt időm. Kivéve persze, hogy az interneten rengeteget művelődtem a meddőséggel és az életmódváltással kapcsolatban. Hiszen ezt is nevezhetnénk olvasásnak, ha ez nem is a hagyományos értelemben vett könyves változat.

Az örökbefogadással kapcsolatban is sokat böngésztem a netet, miután megegyeztünk, hogy ezt a lehetőséget sem zárjuk ki. Már a gondolat is megnyugtatott, hogy így vagy úgy, de egyszer csak lesz gyermekünk! Ahhoz is sok időre volt viszont szükségem, hogy elég erőt gyűjtsek, hogy felhívjam a gyámhivatalt és ezzel elindítsuk az örökbefogadáshoz szükséges ügyintézést. Az első személyes beszélgetés előtt viszont még látogatást tettünk az új meddőségi intézetben, hogy megejtsük az első konzultációt.

Folytatás

Sok helyen említettem már példákat arra, hogy mi magunk mi mindent tettünk azért, hogy mihamarabb gyermekáldás elé nézhessünk. Arra gondoltam, hogy szentelek egy bejegyzést annak, hogy összegezzem ezeket a kisebb-nagyobb áldozatokkal járó vállalásokat. Persze ismerek olyat, aki ilyen dolgokkal nem igazán foglalkozott és csupán a lombik eljárás segítségével sikeresek voltak, de olyan is akad, aki a lombikon kívül mással is próbálkozik, mégis várat magára a csoda. Ugyanakkor hiszek abban, hogy nem a lombiknak kellene lennie az első kézenfekvő megoldásnak, mondhatnak bármit is az orvosok. Igaz, hogy a statisztikák alapján biztos sikerrel kecsegtet – előbb vagy utóbb – ellentétben a bizonytalan "természetes gyógymóddal". Azonban az adott esetben soha nem tudhatjuk, hogy a statisztikán belül mi az átlagos, a kivételes vagy a peches csoportba fogunk tartozni...

Íme a mi "vállalásaink" a gyermekáldás reményében:

Amikor szeptemberben ismét felkerestük orvosunkat, már megvolt a döntés: a lefagyasztott embriónkat akartuk visszakapni, lehetőség szerint gyógyszeres kezelés nélkül, OEP támogatás keretében. Azért döntöttünk így, mert úgy éreztem, testileg még nem állok készen egy akkora tortúrára, amivel a teljes lombik jár, ugyanakkor nem láttunk esélyt arra, hogy valaha is ki akarjuk használni a fizetett 5 lombik lehetőségét, így egyet nyugodt szívvel "elhasználtunk" a FET-re.

Ezúttal semmi gyógyszer, semmi szúrkálás, csak a természetes ciklust kellett megfigyelni és ezálltal a beültetés ideális időpontját meghatározni. Persze ez az én esetemben nem volt olyan könnyű, hiszen mindig is kiszámíthatatlanok voltak a ciklusaim, a központban pedig nem vállalták, hogy naponta ultrahangozzanak. Aztán két vizsgálat között valahogy kiszabadulhatott az érett petesejt, így a beültetés időpontját is meg lehetett határozni. Közben bizakodtunk, hogy a kevesebb stressz és a természetességre törekvésünk meghozza majd a kellő hatást.

A kitűzött napon, egy szem embriónk sikeresen "felébredt" a fagyasztásból. A dolgok menetét már ismertem, de azért újra elmondták: katéteren keresztül az embrió fájdalommentes behelyezése, majd 10-15 perc fekvés után visszatérés a kórtermi ágyhoz, ahol további pihenés. Ennek ellenére, a nem túl bonyolult művelet után egyből közölte a műtős, hogy akkor keljek fel és üljek át a tolószékbe. Kérdeztem tőle, hogy mi lesz akkor a kötelező fekvéssel (a doki akkorra már nem is volt ott), erre meg csak annyit közölt velem: "Ez most más." Ez a mondat a mai napig kísért engem. Miért volt más? Csak sietni akartak, mert kellett a műtő vagy valami többről volt szó? Ezt már sosem tudom meg...

Ezúttal a beültetés utáni előírt pihenést kevésbé vettem szigorúan. Inkább azt tettem, ami jól esett. Lassan teltek az órák és a napok remény és kétségek között.

Sajnos megint nem sikerült.

A szomorú tényt nem is az orvosunk közölte (újabb érthetetlen motívum, hiszen bent volt, így az ő dolga lett volna), hanem egy másik doki. Hamar el is döntöttük, hogy bárhogy alakuljanak a dolgok, ide többet nem jövünk vissza! Először is 2 embriót ébresztettek fel a megbeszélt 1 helyett, aztán meg jöttek ezzel az "Ez most más" szöveggel (ami a sikertelenség fényében még nagyobb teret engedett fantáziámnak), közben túlstimuláltak, végül meg a saját orvosom kibújt a feladata alól, hogy ő közölje velünk a rossz híreket... ez már sok volt! Ráadásul egy szintén oda járó sorstársam elmesélte, hogy nála meg úgy csinálták végig a lombikot, hogy a pajzsmirigy eredményei alapján alapból halálra volt ítélve a siker, de nem nézték meg a leletét, csak utólag! Felháborító!

Tudtuk tehát, hogy tovább akarunk menni ezen az úton, de másik intézetnél. Egy olyat választottunk ezúttal, amiről nagyon jókat hallottunk. Ez egy magán kézben lévő intézet, ahol ugyanúgy végeznek államilag támogatott lombikot, csak korábban a várólista miatt nem volt szimpatikus nekünk. Most azonban azt se bántuk, hiszen ki kellett még hevernünk a második fájdalmas csalódásunkat. Időre volt szükségünk, sok időre.

Folytatás

A történtek után egy hétig még nem bírtam dolgozni menni, ezért otthon maradtam. Gyakran kerülgetett a sírás, de még később is nehézséget okozott, hogy ha bármilyen csalódás ért, egyből elgyengültem és elkeseredtem tőle. Elhagyott az erőm.

Sokan próbáltak pátyolgatni, de magamban akartam lenni. Irritált, ha kerestek, de bosszantott, ha nem érdeklődtek felőlünk. Pont, mint a filmekben!

Az idő múlásával, hetekkel később egyre könnyebb lett persze, mert az ember magtanul együtt élni sorsával és egyre jobb abban, hogyan rejtse el érzéseit. A munka egész jól lekötötte a gondolataimat, ugyanakkor úgy éreztem, belülről emészt a kétség, hogy történhet-e velünk még bármi jó. Milyen jó a magyar kifejezés: "Ne emészd magad!" Az ember mások előtt nem sír, szinte vidám, de belül mégis zokog...könnyek nélkül, hang nélkül, keservesen. Már egy hónap is eltelt, de még mindig azt éreztem, hogy a nap nagy részében álmodom, de amikor néha felébredek, szembesülnöm kell a rideg valósággal, a kétségeimmel. Nem tudtam bízni a jövőben. Úgy éreztem elfáradt a lelkem.

...

Szerencsére igaz a mondás, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Ahogy hamarosan eljött a nyári pihenő, úgy szép fokozatosan végre magamhoz is tértem a kábulatból. Tudtam ismét előre tekinteni, még bízni is. Hamarosan nagy döntésre szántam el magamat. Talán még nem említettem, hogy tanítóként dolgoztam, miközben a korábban leírtak megtörténtek velem. Maximalista emberként nagyon megviselt, hogy a lombikkal járó dolgok miatt nem tudtam 100 %-ot nyújtani a munkámban és szomorúan vettem észre, hogy a gyerekek is megsínylették a sok hiányzásomat, de nyilván a gyakori zaklatott lelkiállapotom se tett jót nekik. Ugyanakkor mindenki azt szajkózza, hogy a meddőség egyik komoly okozója a stressz, így logikus volt a következtetés, hogy a következő szeptemberben már ne folytassam a munkát. Az osztályom úgyis elballagott, elmentek felsőbe, így egy év fizetésnélküli szabadságot igényeltem. Úgy gondoltuk, minden pénznél fontosabb, hogy gyermekünk legyen, és ezt a döntésünket azóta se bántam meg!

Munka híján végre volt időm rendesen kivizsgáltatni magamat, és belejönni az új diétámba, amit az idő közben kiderült enyhe inzulinrezisztenciám tett szükségessé. Épp időben derült ki ez a probléma, mert így a kötelező 3 hónap leteltével nem vágtunk bele mindjárt a következő lombikba, inkább elmentünk nyaralni, kikapcsolódni! Közben reméltem, hogy a diétám már rövid távon is kifejti hatását és hozzájárul majd a következő próbálkozás sikerességéhez.

Amikor végre a jövővel is tudtunk foglalkozni, sokat gondolkoztunk azon, hogy akkor teljsen új lombikot kérjünk (gyógyszeres kezelés, petesejtleszívás-megtermékenyítés, beültetés) vagy a maradék 1 db lefagyaszott embriónkat kérjük vissza. Eleinte azon az állásponton voltam, hogy teljes lombikot lenne célszerű bevállalni, hiszen minél fiatalabb vagyok, annál több az esély a sikerre. De az is mellette szólt, hogy a lehetséges 5 OEP finanszírozás igénylését nem érdemes talán "elpazarolni" egy sima kis fagyasztott embrio transzferre (FET), ami 100.000 Ft körüli összeg lenne egyébként, amikor a lombik legalább 400.000 Ft.

A nyaralás után végre ismét éreztem kellő erőt a folytatáshoz, valamint a már jól megszokott sürgető érzés is megjelent, ezért úgy döntöttünk, hogy szeptembernél tovább nem is várunk már.

Folytatás

A következő napok egész gyorsan teltek. A doki utasítására nem nagyon futkostam, igyekeztem kímélni magamat. Sokat olvastam, rengeteg folyadékot fogyasztottam és persze ültemből dirigáltam szegény K.-t. Ahogy a család bővülését tervezgettük, egyre több leendő családi ház terve kezdett kavarogni a fejemben, amiket jobb híján papíron rajzoltam meg. K. azonban talált egy ingyenes internetes oldalt, ahol a ház alaprajzának megtervezése után 3 D-ben is lehetett látni alkotásunkat. Na, ezzel aztán jól el tudtam ütni az időt!

Néhány nappal a beültetés után, nagyjából a beágyazódás várható időpontjában, nagy boldogságomra pecsételő vérzést tapasztaltam, ami azután egyből meg is szűnt. Reméltem, hogy ez lehet a sikeres beágyazódás jele. Közben éreztem mindenféle szúrkálásokat, nyilallásokat és persze a gyógyszereknek köszönhetően minden lehetséges terhességi tünet jelentkezett. Ezeknek eleinte örültem, majd kezdtek inkább zavarni, miután felvilágosítottak, hogy csak a gyógyszer teszi, az igazi terhességi tünetek ilyen hamar nem is jelentkezhetnek.

A nagy nap előtti este úgy döntöttünk, hogy korán fekszünk, mert reggel bizonyára nem bírunk majd sokáig aludni az idegességtől. Hamar el is aludtam, azonban éjfél előtt nem sokkal arra ébredtem, hogy nehezen kapok levegőt és bárhogy mozdulok bénító szúrást érzek az oldalamban a bordáim között. Csak K. segítségével tudtam felkelni, ami egy csapásra meg is oldotta a problémát. Elmúlt a szúrás, így aludhattunk tovább. A történtek után reggel kimerülten ébredtünk, gyorsan összekészültünk és negyed 7-kor már indultunk is a meddőségi központba. Olyan hamar érkeztünk, hogy parkolóhely is volt bőven, de még a sorban is alig álltak előttünk. Viszont 20 keserves, izgatott percet kellett még várnunk a nyitásig. A korai kelésnek hála hamar sorra kerültem és még 8 óra se volt, mikor már túl voltam a vérvételen. 11-kor még mindig várakoztunk, de ez reményt is adott, mert többek szerint azokat hívják később, akiknek sikerült. Belegondolva ennek az egész lombik dolgonak úgy vágtam neki, hogy bizots voltam benne, hogy nekünk minden elsőre sikerülni fog. Persze voltak kisebb nehézségek, mint a túlstimulálás, de az eredmény a lényeg. Ennek ellenére azért nagyon izgultunk, hogy mit fognak bent mondani.

Végre behívtak minket az előtérbe egy másik párral egyetemben, akiket előttünk szólítottak. Csak hangfoszlányokat lehetett hallani, de az ujjongás hiánya és a kihallatszódó orrfújás sejtette, hogy nem kaptak jó híreket. Kezdtük találgatni, hogy vajon akkor miért hívtak be minket velük együtt... Hosszú percekig vártunk még, gondolom megbeszélték, hogyan tovább. Aztán nyílt az ajtó és végre mi következtünk. Amíg helyet foglaltunk, egyre csak az orvos arcát lestem. Egészen kedélyesnek tűnt, szinte csillogott a szeme és azzal kezdte, hogy nekünk lett igazunk. Nagyot dobbant a szívem: Sikerült! Azonban ő arra gondolt, hogy igazunk volt abban, hogy nem lesz gond abból, ha két embriót ültetnek be mert lám, sajnos egyik sem tapadt meg. A hcg szint nem mutatott emelkedést, mondta.

Nagyon elszomorodtunk, teljesen letaglózott a hír. Könnyeimmel küzködtem, amig ő kedvesen, korrekten tájékoztatott a további lehetőségekről. Biztatott, hogy fiatal korom miatt mennyi lehetőség áll még előttünk és bizonyára hamarosan siker koronázza erőfeszítéseinket. Elmondta, hogy a maradék 1 embriónkat fizetősen 3 hét, OEP támogatott formában (a támogatott 5 lombik terhére) 3 hónap elteltével beültethetik, de ha az jobban megfelel, akkor teljes lombik programot is csinálhatunk. Persze döntenünk még nem kellett, nem is tudtunk volna.

Hazafelé az úton alig szóltunk egymáshoz. Egy rövid sms-ben megírtam a hírt az érintetteknek, aztán kikapcsoltam a telefonomat, hogy véletlenül se érhessen el senki. Nem akartam, nem is tudtam volna beszélni róla. Otthon sem találtuk a helyünket. Aztán amikor K. végre nagy nehezen elfoglalta magát, akkor tudtam titokban sírdogálni egy kicsit. Nem akartam őt terhelni vele, hiszen neki is ugyan olyan nehéz volt minden, mint nekem. Később tévézéssel próbáltam elvonni a figyelmemet, de hamar eljött az este, minden nyomasztó gondolatával együtt. Fürdés után már nem bírtam tovább, K. vállán sírtam hosszú perceken keresztül. Csak arra tudtam gondolni, hogy két élet halt meg bennem és ettől úgy éreztem, hogy nem bírom abbahagyni a sírást, pedig már fizikailag fájt. K. nem is próbált csitítani. Bár ő nem sírt, láttam rajta a fájdalmat. Közös volt a veszteség. Nehezen sikerült csak megnyugodnom annyira, hogy a sírást abba tudjam hagyni. Soha életemben nem voltam még ilyen szomorú.

Egymáshoz bújva próbáltunk elaludni.

Folytatás

A következő egy hónap türelmetlen várakozással és reménykedéssel telt. Szerencsére az újabb kontroll jó hírekkel szolgált, mert elhárult az akadály a beültetés elől. Azonban az is kiderült, hogy a petefészkeimen több kis ciszta van, de nem a beavatkozás miatt. A doki állítása szerint már az előzetes vizsgálatok során, kb. fél éve már látták, csak éppen elfelejtettek róla szólni nekem... na ezen egy kicsit leakadtam. Viszont boldogított a tény, hogy hamarosan várandós lehetek.

Ez se volt egyszerű menet, mert a rendszertelen menzeszem és a polycisztás petefészkeim miatt kiegészítő gyógyszeres kezelésre volt szükség. Most szerencsére sokkal kisebb adagot írt fel az orvos, de hát szúrni kellett magamat ismét. Természetesen mindez gyaloggalopp volt a teljes tortúrához (sok szuri, leszívás, túlstimulálás stb.) képest.

Szerencsére minden jól alakult, így hamarosan sor kerülhetett a várva várt beültetésre, jelen esetben a fagyasztott embrio transzferre (FET). Mivel korábban 3 szép embriót fagyasztottak le, jött a kérdés, hogy mennyit akarunk visszakapni. A 3 szóba se jöhetett, de a 2-t sem ajánlotta az orvosunk. Szerinte túl jó esélyeim voltak arra, hogy mindkettő megtapadjon, "az ikerterhesség pedig sok komplikációval jár". Rábíztuk, legyen 1, csak maradjon is meg! Mindjárt ki is számoltam, hogy akkor szinte a nyuszi hozza és karácsonykor születik az én kis angyalkám.

A beültetés napján végre nem szorongtam már annyira, amikor a kórház felé tartottunk. Hiszen erre vártunk és még csak kellemetlennek is alig mondható beavatkozással jár. Érzésre nem több, mint egy szokásos nőgyógyászati vizsgálat. Előre bekészítettük a fényképező gépet és úgy vártuk az előtérben, hogy végre minket szólítsanak és megnézhessük a felengedett embriónkat, még beültetés előtt. Sokat kellett várnunk, szinte mindenkit előttünk szólítottak, de végre bemehettünk és a biológus tudatta velünk, hogy felébredtek mindketten. Ezt nem értettük teljesen, hiszen egyről volt szó. Gondoltam, talán az az egy nem élte túl a fagyasztást, ezért került elő a maradék kettő. De mint kiderült, valami hiba folytán rossz információ jutott el hozzá, ezért olvaszottak fel kettőt egy helyett. Már az se zavart, hogy esetleg ikrek lehetnek, mert a sors kezét véltem felfedezni ebben.

A biológus hamarosan magunkra hagyott, majd a képernyőn megjelentek a mi kis embrióink. Boldogan fényképezgettük őket (K. telefonnal, én fényképezővel), és arra gondoltam, hogy ezek nem mindennapi képek nem mindennai gyerekekről. Hiszen hányan mondhatjuk el magunkról, hogy még blasztociszta állapotban voltunk, de már készült rólunk fénykép? :)

Innentől nem kellett várni, egyből megkaptam az ágyamat 6 sorstársammal egyetemben az emeleten. Mind beültetésre jöttünk, ezért izgatottan, de jó hangulatban várakoztunk. Most nem szúrkáltak minket, még infúziót sem kaptunk, nem kellett senkit sajnálni... csak a visszaérkezők boldog arcát láttuk, akik abban az órában anyák lettek.

A beavatkozásnál is én lettem az utolsó (még bent voltam, amikor lekapcsolták a villanyt és a gépeket). Szerettem volna minél hamarabb visszakapni az embriókat, de azt se bántam, hogy így alakult. A biológus is mondta, hogy egyiküknek még kicsit tágulnia kell, lehet, hogy arra vártak... Amikor végre lehívtak, arra számíottam, hogy az orvosom bossznakodni fog, hogy nem úgy alakultak végül a dolgok, ahogy ő akarta, mert mégis 2 embriót kapok vissza. Ezzel szemben folyton csak mentegetőzött és bizonygatta, hogy nem is olyan rossz az az ikerterhesség. Még K.-t is megkereste a folyosón, hogy kimentse magát. Azt mondta, úgyis ez lett volna a B terv, meg hogy ő hisz abban, hogy az  ilyen véletlen dolgok okkal történnek. Ebben egyetértettünk.

A beavatkozás nagyon gyors volt. Langyos öblítés, UH ellenőrzés, katéterezés (vékony kis cső, alig érezni, abban vannak az embriók), majd ismét UH segítségével ellenőrizték, hogy ténylegesen jó helyre kerültek a kicsikék. (Egy kis légbuborékkal kerülnek be, az látható az ultrahangon.) A doki kiment, így nem is értettem elsőre, hogy csak ennyi volt az egész vagy csak most kezdődik majd. Az asszisztens mondta el, hogy bizony ennyi volt. Kismama lettem! Egy percen belül jött is vissza az orvosom, és nyomtatott egy képet, amin látszik a két kis fehér folt. Ezt nézegettem könnyeimmel küszködve a meghatottságtól, amíg fekve kellett maradnom. Végre visszakaptam őket!

A kötelező 10-15 perc fekvés után tolókocsiban vittek vissza a kórterembe. Egy óra boldog pihenés következett, majd K. lement a záróért. Állítólag még akkor is szabadkozott a doki, pedig nekünk eszünkbe se jutott ebből problémát csinálni. Mehettünk haza. Én a hátsó ülésen feküdtem, míg haza nem értünk, majd K. az ölében vitt fel a másodikra, nehogy rajtunk múljon a dolog sikeressége. Közben az érintetteknek írtam egy sokat mondó sms-t: "Ketten jöttünk, négyen megyünk haza."

Reméltem, hogy a nevetés ilyenkor nem árt, mert délután volt benne részünk bőven!. Egyrészt, mert nagyon boldogok voltunk, másrészt pedig, mert előkerült az utónévlexikon, amin aztán igazán jókat lehet derülni. Csak viccből, de nagyon ütős nevet találtunk ki: H. Ajándék Életke (lánynév). K. harmadik névnek ajánlotta a Reményke nevet is! :D

Folytatás

Tudtuk, hogy nehéz lesz kivárni azt az egy hónapot, ami elválaszott minket attől, hogy a fagyasztásból felengedett embriónkat beültessék végre a pocakomba, ezért igyekeztünk elfoglalni magunkat és sok programot szerveztünk. Néhányat azonban le kellett mondanunk, ugyanis február második hétvégéjén nagyon elkezdett fájni a hasam. Eleinte bélproblémára tippeltünk, de ezt leszámítva elég tanácstalanok voltunk. Egyre erősödött a fájdalom, végül már a könnyeimmel küszködtem és remegtem a kimerültségtől, ezért úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a helyi ügyeletre. Ott szintén tanácstalanok voltak, majd amikor elmondtuk, hogy lombik programban vettünk részt, akkor feltételezték, hogy annak a mellékhatása okozza a problémát. A még mindig megnagyobbodott petefészkem és az aktív béltevékenység nehezen jöttek ki egymással. Egy nospa injekciótol aztán hamar elmúlt minden bajom és felszabadultan mentünk haza.

A nagy izgalmaktól és fájdalmaktól rendesen elfáradtam, ezért otthon lepihentem. Azonban hamarosan ismét jelentkeztek a kezdeti tünetek. Ekkor már nem bíztunk semmit a véletlenre, gyorsan bevettem a következő adag görcsoldót, megvártuk, amíg hatni kezdett, majd elindultunk autóval a meddőségi centrum ügyeletére. Reméltük, hogy ott hamarosan találnak valami tartós megoldást, hiszen a naponta 3 alkalommal fogyasztható gyógyszerem első adagja csak 1 órán keresztül hatott... Szerencsére egész hamar kerítettek egy orvos, aki megvizsgált ultrahanggal. Mivel mindent rendben talált és addigra a fájdalmam is alábbhagyott, csak azt tudta felajánlani, hogy feküdjek be 3 napra megfigyelésre vagy menjünk haza. Ez utóbbit választottuk. Miután kellően megnyugtatott, hogy minden rendben, nem sok kedvem volt kórházban tölteni az éjszakát.

Természetesen izgultunk, hogy visszatér a görcsös fájdalom, de végül a dokinak és nekünk lett igazunk. A panaszok többet nem jelentkeztek! Bő egy évnek kellett eltelnie, mire megtudtuk, hogy mi okozhatta ezeket a tüneteket, de nem akarok ennyire előre szaladni.

A történtek után nem sokkal volt esedékes visszamenni kontrollra, ahol közöltem kezelőorvosommal, hogy mik történtek velem. Miután megvizsgált, sajnos arra a következtetésre jutott, hogy nem ejthetjük meg a beültetést ebben a ciklusban, mert a szervezetem nem heverte még ki teljesen a lombikkal járó kezelés mellékhatásait. Előre sejtettem, hogy lesz valami gond, de amikor közölte velem, hogy várnunk kell még egy hónapot, majdnem elsírtam magamat. Egy újabb kudarc! Míg korábban biztos voltam benne, hogy nekünk elsőre sikerülni fog a lombik, most kezdtek kétségeim támadni. Persze tisztában voltam vele, hogy ideális esetben is csak 30% körüli az esély, de az ember remél. Most viszont megingott a hitem a lombikban és nyitni kezdtem más megoldások felé.

Jó barátunk az internet ilyen helyzetekben! Legalábbis nekünk sokat segített. Találtam is K.-nak egy masszőrt, aki házhoz is kijár és megfizethető. Állítása szerint 10 páciensből 6-nak tudott eddig segíteni a módszereivel, ami elég jól hangzott. Én alapból hiszek az ilyen természetközeli módszerekben, K. pedig hajlandó volt magát "alávetni" a masszírozásnak. Másik pozitívum, amit találtam a neten, hogy van olyan férfi, akinek az esetében a legkritikusabb dolgon, a morfológián is javított az ajánlott pasivitamin 2 évig tartó szedése. Tehát volt még remény! Arra is gondoltam ezek alapján, hogy ha az első gyermek lombik segítségével is fogan meg, a testvérei talán jönnek majd természetes módon.

Közben azért már azon is gondolkoztam, hogy nyáron elindítjuk majd az örökbefogadást, mintegy mentőmellényként. K. azért kicsit még idegenkedett a gondolattól, hogy más gyermekét neveleje fel, de látszott rajta, hogy azért meggyőzhető, csak idő kell neki.

Folytatás

Hétfőn nagyjából 7 órát töltöttünk a kórházban, ami nagyon elcsigázott, de megérte. Reggel beadták az esedékes szurikat és vért is vettek, majd hüvelyi ultrahang (UH) következett, immár választott orvosommal. A vérvétel eredményére pedig várni kellett... sokat! Reggel fél 8 előtt már ott voltunk, de csak 3 körül, az utlosók között hívtak vissza, viszont jó hírekkel. Kaptam ismét egy szuri receptet, azonben az már a tüszőrepesztő volt, amit éjjel fél 12-kor kellett beadnom. Mindez azt jelentette, hogy szerdán már mehettünk is vissza a leszívásra! Nagyon örültünk.

(Délután még be kellett adni egy kisebb adagot a toll szerű fecskendőben lévő gyógyszerből, de ezt már megint el tudtam magamnak intézni. Más szuri nem is volt hátra, csak az éjszakai tüszőrepesztő, amit a helyi ügyeleten adattunk be.)

Másnap már mentem is dolgozni, ami – mint kiderült – nem volt annyira jó ötlet, mert elég fáradt voltam az éjszakai szurizás miatt és a hasam is egyre jobban feszített. Azért jó volt mégis, hogy el tudtam intézni még ezt-azt, mielőtt hosszabb szabadságra mentem, de az se volt hátrány, hogy a munka elvonta a figyelmemet a másnapi történésekről.

Szerda közeledtével kezdtem ráeszmélni, hogy talán mégse volt olyan jó ötlet tőlem, hogy nem kértem altatást. Persze jobb elkerülni, meg állítólag statisztikák mutatják, hogy éber állapotban több petesejtet tudnak leszívni... de azért én rendsen paráztam, hogy ébren kell túlélnem egy olyan beavatkozást, amiről fogalmam sincs, hogy mekkora fájdalommal fog járni. Szerda reggel a kórházban már annyira feszült voltam emiatt, hogy a kötelező papírmunka kitöltése közben már szabályosan remegtem az izgalomtól. Szerencsére fél órán belül kaptam ágyat és  nem sokkal utána infúziót is. Sok időm volt hát a beavatkozásig, amit fél 11-re terveztek. Kaptam fájdalomcsillapítót és nyugtatót is, hogy elviselhetőbb legyen a várakozás. A szobában volt egy hiperstimulált lány, és voltunk 3-an, aki leszívásra vártunk. Egyikünk se volt még éber leszíváson, így nem tudtuk, mire számítsunk. Végül én kerültem utoljára sorra, de szerencsére a többiek nem mondtak olyan rosszakat, miután visszajöttek (saját lábukon!). De már nagyon túl akartam lenni rajta.

Aztán csak sorra kerültem. Nem volt valami kellemes művelet, bár még a műtőasztalon voltam, amikor azon gondolkoztam, hogy talán újra bevállalnám. Esetemben kicsit kosszú ideig is tartott, mert nálam sikerült a legtöbb petesejtet leszívni, szám szerint 11-et! A doki szerint hősiesen viseltem a leszívást, de a hiperstimuláció veszélyének fennállása miatt azt mondta, hogy beültetés előtt szeretne majd megvizsgálni. Addig is igyak sokat és egyek sok fehérjét.

Fáradt-boldogan mentünk haza, zsebünkben a "titkos" telefonszámmal, amit másnap 9-kor hívhattunk az eredményekért. Alig tudtuk kivárni! Szerencsére egyből felvették. A biológus elmondta, hogy 4 embriónk lett, de nem lehetett még tudni, hogy mennyi lesz (több vagy kevesebb) hétfőre, a beültetés tervezett napjára. Nagyon izgultunk, hogy minél többen legyenek, de végül 3-an maradtak. Az előzetes vizsgálat alapján azonban az orvosom úgy döntött, hogy nem lehet beültetés, viszont a hiperstimuláció miatt be kell feküdnöm infúzióra. Akkor még nem tudtam, de később kiderült, hogy másnap még mehetett volna a beültetés, de nem javult az állapotom, így inkább lefagyasztották a piciket.

Nagyon elkeseredtünk, de tényleg rosszul voltam és bíztam az orvosom döntésében. Nagyon fájt a hasam, alig bírtam mozogni, aludni, és ezen csak rontott volna a beültetés, mivel a HCG felerősítette volna a hiperstimut. Összesen 3 napig kellett bejárnom infúzióra, amit elég rosszul viseltem, tekintve, hogy képes voltam allergiás reakciót produkálni még a sóoldatra is, amire a világon nem volt még példa!

(Sajnos a nővérek nem voltak toppon, így második nap csak 4. próbálkozásra tudták bekötni az infúziót, azt is valahogy rosszul, ezért bármit adtak, az borzasztóan csípte a karomat. Olyan lassúra kellett állítani az infúziót, hogy elviselhető legyen az égető érzés, hogy a fél liter gyógyszer 4 óra alatt ment le!

Én voltam a legboldogabb, amikor a doki azt mondta, hogy másnap már nem kell infúzióra mennem! Megegyeztünk abban, hogy a következő ciklusom 12. napján megyek vissza UH-ra, hogy utána a peteérésem alapján beültethessenek egy embriót.

Folytatás

Hosszú 5 hónap telt el az első konzultáció óta, de végre január lett. Lassan beszélnem kellett a munkaadómmal is, hiszen eleinte csak egy-egy napra kellett eltűnnöm, később már 3 hetet terveztem kivenni a beültetés után.

(Nehéz kérdés, hogy kinek mennyit mondjon el az ember az őt érintő nehézségekről. A munkahelyen konkrétan van, akivel olyan jóban vagyok, hogy minden nehézségemet megbeszéltem vele, másnak viszont nem akartam ecsetelni a problémánkat. Viszont egy sikertelen lombik után, ha valaki odajön hozzád és gratulál, mondván "hallom várandós vagy", rájössz, hogy nem érdemes titkolózni, mert azzal csak a baj van. Más részről viszont egyre jobban feladatomnak is éreztem felvállalni a helyzetünket, mintegy szolidaritást vállalva ezzel a sorstársaim felé, és egyúttal kimutatni feléjük, hogy nincsenek egyedül. Amig nem akartunk róla beszélni, mi is magányosnak éreztük magunkat, de amint megnyíltunk mások felé, egyre több emberről tudtuk meg, hogy hasonló cipőben járnak.)

Januárban első alkalommal 8-án jártunk a kórházban a kötelező előadáson. Nem volt elvesztegetett idő, mert sok hasznos dolgot tudtunk meg és a kérdéseinkre is választ kaptunk. Nem sokkal utána kezdhettük is a lombik programot. A menzeszem második napján kellett bemennünk, ami ugye esetemben nem feltétlenül előre meghatározható időpont, de a munkahelyen tudták, hogy hirtelen fogok kiesni, így nem volt gond. A választott dokink sajnos nem volt aznap, a helyettese viszont az ultrahang alapján egyből elindította a programot. A szomszédos épületben mindjárt ki is váltottuk a szurit, majd visszamentünk, hogy beadják és egyben megtanítsák, hogyan szúrjam majd magamnak.

(Természetesen tűiszonyos vagyok, így rendesen próbára tett az a sok szúrkálás. Azért a jó ügy érdekében sok mindenre képes az ember... K.-t ugyanis képtelenség volt rávenni, hogy ő adja be. Eleinte persze próbáltam találni valakit, aki beadja helyettem – pl. az egészségügyis dolgozót a munkahelyen – aztán belenyugodtam a helyzetembe. Első alkalommal rendesen próbára tette az idegeimet, mire sikerült, pedig egyébként "felhasználóbarát" volt a fecskendő kivitele, amolyan tollféle, mint az inzulinosoknak. A tűiszonyom miatt rendesen leizzadtam, de az se segített, hogy a munkahelyemen kellett egy nyugod helyet találnom, mivel az beadsi időpontot szigorúan be kellett tartani.)

Eleinte semmilyen hatását nem éreztem a gyógyszernek, de a harmadik napon már kisebb szurkálásokat és feszítést éreztem a hasamban, ami napról-napra erősödött az idő előrehaladtával. Az 5. napon kellett visszamennem kontrollra, amikor ismét hiányzott a kezelőorvosom. A múltkori helyettesnél a megszokott gyors vizsgálatot újabb receptek és némi magyarázat követte. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy feltűnjön, hogy 2 új gyógyszerről beszélt a doki, de csak 1 új receptet kaptam. Hiába, rendesen le vannak terhelve szegények! Csak akkor jöttem rá, hogy nem is tudok semmit az állapotomról, amikor már kijöttem, bár feltételeztem, hogy ha valami rossz lenne, azt mondta volna az orvos. De azt sem kérdezte meg, hogy hogyan érzem magamat, mit érzek a hasamban...

Az új gyógyszerek kiváltása nem volt egyszerű feladat, mert volt köztük olyan, amit csak a Déli Pályaudvarnál lehetett kapni. El kellett hát menni érte, majd vissza a kórházba, hogy ott beadják és megtanítsák ezeknek a használatát is.

(Hamar kiderült, hogy ezeket már nem leszek képes beadni magamnak. Rendes fecskendőben voltak, előzőleg mindegyiket kotyvasztani kellett és míg az egyik csak a beadás után kezdett fájni, addig a Luveris égetett beadás alatt is. Szerencsére van egy kedves ismerősünk, akit meg tudtam bízni eme nemes feladattal, így két és fél napig járt hozzánk naponta kétszer beadni a három fajta injekciót. A hétvége jóformán a szurizásról szólt: reggel Cetrotide, utána borogatás és filmnézés a fájdalom elviselése érdekében – nem csak tűiszonyos vagyok, de a tűk okozta fájdalmat is rosszabbul tűröm, mint bármi mást –, ebéd, kis pihenés, újabb szurik... és közben egyre fogytak a még nem fájó helyek a hasamon az újabb injekciók számára.

Közben találtam egy fórumot a neten, ahol hasonszőrűekkel tudtam eszmét cserélni. Pont olyanokba botlottam, akik szintén abba az intézetbe jártak, mint mi. Ez rengeteget segített. Tűrtem és reménykedtem, hogy a hétfői kontrollon minden rendben legyen és a lehető leghamarabb mehessek majd a petesejt-leszívásra.

 Folytatás

2012 augusztusában szántuk végre rá magunkat, hogy felkeressünk egy intézetet, ahol lombikot végeznek. Előtte ismerősi körben érdeklődtünk, hogy melyikbe is érdemes menni, hol, mire számítsunk. Végül az alapján választottunk intézetet, hogy hol kerülhetünk hamarabb sorra, mivel ekkor már egyre sürgetőbb vágyat éreztünk arra, hogy gyermekünk legyen.

Az intézetben az első találkozás alkalmával hosszas anamnézis felvétel várt minket, majd egy hosszú lista, hogy milyen vizsgálatokat kell elvégeztetni, mielőtt bármihez is hozzákezdenének. Mindkettőnknek kellett vizeletminta és általános vérvétel, K.-nak spermavizsgálat, nekem citológia, hüvelykenet, chlamydia és AMH vérből. Szegény K.-nál ismét találtak valami fertőzést, így ismét antibiotikum kúra elé nézett. Később a kontroll vizsgálat ismét pozitív lett, de akkor már előre szóltam neki, hogy ha megint lesz valami, akkor ne hagyja, hogy ismét gyógyszerekkel tömjék, szóljon, hogy most van túl egy kúrán. Szerencse, hogy szólt, mert így továbbküldték egy specialistához, aki elmondta, hogy az előző, általánosan végzett vizsgálat megbízhatósága csupán 40 %. Az alaposabb vizsgálatból ki is derült, hogy kutya baja... ezek meg tömték volna bele az újabb adag antibiotikumot, mert az olyan ártatlan kis szer! Na mindegy, ez is megvolt.

(Mondanom sem kell, hogy szegénykémnek kijött minden mellékhatás, ami igencsak megviselte a szervezetét.)

Ez a huzavona eltartott egy darabig, de már majdnem minden megvolt. Már "csak" a petevezeték átjárhatósági volt hátra, amit természetesen a hátam közepére kívántam, de hát túl kellett rajta esni valamikor. Az intézetben választott orvosunk, Dr. Z. kedvesen fel is ajánlotta, hogy a magánrendelőjében végzi a szinte fájdalommentes változatát és szívesen áll rendelkezésünkre. K. gálánsan felajánlotta, hogy áldozzunk erre a kevésbé kellementlen vizsgálatra 50.000 Ft-ot, hiszen megérdemlem, úgyis én szenvedem el a legnagyobb részét ennek az egész lombik dolognak. Azóta is nagyon hálás vagyok neki ezért, mert a félelmem sokkal nagyobb volt a vizsgálat alatt, mint az azzal járó kellemetlenségek.

Megvolt hát minden, hogy elkezdhessük a lombikot, akár már decemberben, de az ünnepek miatt mégis 2013 januárjára kellett áttennünk az időpontot.

Folytatás